Az új Jack London feldolgozásban minden egyes állat digitális teremtmény, ami azért furcsa dolog, mert maga a már rengetegszer feldolgozott mese a vadonban magára találó kutyáról nagyon is ódivatú.
Hogyan lehet ma, 2020-ban Jack Londont és majdnem 120 éve, egész pontosan 1903-ban kiadott regényét eladni? Nagyjából kétféleképpen: színes-szagos ifjúsági filmként vaskos tanulságokkal tálalni, vagy az eredeti könyvhöz hűen, egy sokszor kegyetlen és véres túlélőfilmként megcsinálni. Merthogy ott egy kisebb menhelynyi állatot irtanak ki, és nem biztos, hogy mindenkinek lenne hozzá gyomra, de meg lehetne csinálni a dolgot, hiszen a mai számítógépes animációval bárkit bármivel össze lehet ugrasztani, digitális vérrel, állatnak nem esett baja felirattal. Az eddig csak egészestés gyerekfilmeket készítő Chris Sanders rendező (Így neveld a sárkányodat) természetesen a jól bejáratott első utat választotta, sok színnel, napfénnyel, okos állatokkal és akkora tanulsággal, hogy attól az egész mozi beleremeg.
Azon ne lepődjön meg senki, hogy A vadon hívó szava műfajaként az animációs film van feltüntetve, mert nagyrészt az is. Az összes állat, a táj nagy része, a zúgó folyó és ezer más dolog, és itt kezdődnek a bajok, de tudjuk le először a sztorit pár mondatocskával. Hősünk egy kutya, és szakmai titokként elárulom, hogy Buck bernáthegyi és skótjuhász keverék – az eredeti kutya is az volt, és a filmesek a digitális modellezéshez is találtak egyet -, aki egy kaliforniai kisváros bírójának elkényeztetett házikedvence. Csakhogy kitör Alaszkában az aranyláz, és az egekbe szökik a szánhúzásra alkalmas nagytestű, sűrű bundájú kutyák ára, és Buckot bizony ellopják egy este, és mire azt mondaná, hogy „teljes értékű kutyatáp”, már szán elé kötve találja magát. A zord vidék egyetlen postaszánjáról van szó, ahol ki kell harcolni a helyét, majd egy váratlan fordulatként egy magányos öregúr társa lesz, miközben ő és a vad természet egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Sajnos Buck nem néz ki jól. Mármint jól néz ki a kutya, de amint egy kicsivel is összetettebb mozgássort végez, azonnal kiderül, hogy a mozgatás nehézkes, sokszor természetellenes – úgy tíz évvel ezelőtt csináltak ilyet. Furcsa, hogy szinte bármilyen más állatot, dinoszauruszt, oroszlánt, medvét jobban szoktak digitálisan életre kelteni, mint a kutyát, a jó ég tudja, miért van ez, de sajnos itt is kijön, pedig az egész film egy kutyáról szól. Hozzá képest még a megkeseredett öregurat alakító Harrison Ford vagy a postaszán gazdáját játszó Omar Sy is csak mellékszereplő – bár Ford visszatérő alak a történetben, mások pedig a mellékszereplők mellékszereplői, gyakran név nélkül, úgy, mint a Kutyatolvaj, a Botos Férfi vagy a postást kísérő Inuit Lány. Pedig elég melós lehet úgy játszani, hogy az állatot, akivel folyamatos interakcióban vagy, akivel veszekszel, megverekszel, vagy akinek éppen elsírod a bánatod, ott sincsen, csak később helyezik el a jelenetben egy kényelmes stúdióban nagyon okos és ambiciózus fiatalemberek, hogy teljes legyen a kutyamese.
És egy kutyamese olyan, amilyen. Se nem rossz, se nem jó, az együttérzésünkre, állatszeretetünkre alapozó tanmese arról, milyen bátornak, állhatatosnak lenni, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a rossz pedig a méltó büntetését, és ez most szóról szóra így is lesz. Amin a kritikus is nehezen talál fogást, mert az egész történet annyira alapvető összetevőkből áll, szükségszerűen annyira egyszerűen jut el A pontból B pontba, és pozitív üzenetébe is szőrös szívű dolog belekötni, legfeljebb annyit lehet mondani, hogy ez bizony elég ódivatú. Pedig nem is igazi kutyákról van szó, annyira, hogy még a legegyszerűbb részeket is, azt például, hogy az állat végigmegy az udvaron, könnyebb volt a folytonosság és mindenféle szabályok miatt digitális ebekkel felvenni, a gyerek meg majd egy műkutya miatt izgul. Ami nyilván elég kegyetlen dolog az évtizedek óta állatok idomításával és betanításával foglalkozó szakemberek számára.
Értékelés: 7/10
