A cannes-i közönség imádta, az angolszász kritikusok egy emberként gyűlölték a díjakkal elhalmozott Testről és lélekről alkotója, Enyedi Ildikó új filmjét, A feleségem történetét. Megnéztük, kinek van igaza.
Enyedi Ildikó legfrissebb alkotása első ránézésre igencsak kilóg a munkásságából, hiszen egy 1942-ben megjelent Füst Milán-regény adaptációja. Az alkotó korábban sosem rendezett feldolgozást, és látatlanban az ízig-vérig macsó (sőt: esetenként kifejezetten hímsoviniszta) könyv is nehezen illeszthető be a finoman megmunkált és/vagy megfoghatatlan-misztikus alkotásokból álló Enyedi-életműbe. Füst Milán bő 400 oldalas kötete egy durva és faragatlan (saját megfogalmazása szerint: vadember) hajóskapitány, Störr Jakab monumentális, csapongó és gyakran fecsegő gondolatfolyama, amelyben a főhős-elbeszélő azt próbálja összegezni a múltba visszatekintve, milyen kapcsolat fűzte hűtlen feleségéhez, akinek házasságuk évei alatt egyenesen a megszállottjává vált.
Füst féltékenységáriája tulajdonképpen két játékos meséje: egy asszonyé, akinek a hűtlenségére a legvégéig a férjnek sosem sikerül döntő bizonyítékot szereznie, és a férfié, aki egyszerre szadista és mazochista, sokszor kifejezetten cinikus módon próbálja folyamatosan tetten érni a nőt, akit sem elengedni, sem elhagyni nem tud, szinte a végtelenségig nyújtva mindkettejük szenvedését. A Füst-féle Störrt nehéz szeretni (ahogy a regényt is), hiszen az író nem sok mindent tesz azért, hogy szimpatikussá tegye. Enyedi viszont
meglátta a szépet a szánalmasban és a durvában,
és nemcsak átélhetővé teszi a főhős szenvedéseit és szenvedélyeit, de kifejezetten szerethetővé a figurát.
A legtöbb irodalmi adaptációban nem szokott jól kijönni, ha drasztikusan módosítanak az alapanyagon, de A feleségem története esetében nagyon szerencsésen alakult, hogy az alkotó finomhangolta és a maga képére formálta az eredetit. Érdekes, hogy habár Füst Milán inkább költő, mint író volt, ebből a regényéből – a záró mondatokat leszámítva – teljes mértékben hiányzik minden költőiség. Ami viszont Füstnél hétköznapi, sőt földhözragadt, az Enyedinél színtiszta költészet. A primitív, darabos figurából nála érzékeny, melankolikus hős válik, akinek brutális gesztusai ábrándos, romantikus aktusokká alakulnak.
Jó példa erre, ahogy a forgatókönyvet is író rendező megváltoztatja Störr és Lizzy megismerkedésének történetét. Míg a könyvben egészen profán módon az addig az evés örömeinek nagy kedvvel hódoló karakter kvázi orvosi receptre azért keres feleséget magának, mert gyomorbajos lesz, addig a filmben mindez úgy árnyalódik, hogy a gyomorbajra vonatkozó megjegyzést követően barátjával egy kávéházban ülve egy egyszerre frappáns és romantikus gesztustól vezérelve határozza el, hogy elveszi az első nőt, aki belép az ajtón.
De Enyedi nemcsak egyes mozzanatokon változtatott, hanem (hálistennek) nagyon szabadon kezelte az alapanyagot, és lenyirbált minden felesleget a túlírt Füst-regényből. Az ugyan időrendben elmesélt, de az emlékezés logikájára felfűzött csapongó anekdotázásból a rendező lemetszette az oda nem illő részeket, és keretek közé szorította, azaz logikusan felépülő fejezetekbe rendezte az eredeti feljegyzéseket.
A Füst-féle Störr kapitány feljegyzései alcímből ennek megfelelően Störr kapitány bolyongásai hét leckében lett. Hétben, ahány év alatt Füst Milán A feleségem történetét írta, amennyi idő (az eredeti négy évet megváltoztatva) eltelik az események csúcspontja és a kapitány lenyugvása között – és ahány év után a közvélekedés szerint mélypontra szoktak jutni a párkapcsolatok.
Enyedi, anélkül, hogy teljesen átírná a regényt, kisebb-nagyobb hangsúlyáthelyezésekkel és kihagyásokkal helyezi más megvilágításba a cselekmény egyes elemeit, így Störr Jakab monomániás, féltékeny őrült helyett a szerelem bolondjaként tűnik fel. Az alkotót ugyanis ugyanaz foglalkoztatja, mint a Testről és lélekrőlben: annak a misztikuma, ami megmagyarázhatatlan módon összeköt két embert. Ahogy nincs magyarázat arra, miért álmodja ugyanazt a korábbi film Máriája és Endréje, úgy azt sem tudni, mi köti olyan eltéphetetlenül Störrt Lizzyhez. Mi az a titokzatos valami, maga a szerelem, ami odaláncolja az egyik embert a másikhoz? Mitől nem tud elmenni, még akkor sem, ha a másik bántja, megcsalja, elküldi?
A feleségem története Enyedi verziójában
a szerelem leglényegét fogalmazza meg,
amibe belefér az izzó imádat és a lobogó gyűlölet is. Mindez csodálatosan jelenik meg a tangójelenetben: Störr és Lizzy végtelenül érzéki táncába sok és sokféle érzelem belefér, talán maguk sem tudják, hogy éppen mi – de annyi biztos, hogy akkor és ott kizárják a külvilágot, csak ők ketten vannak ezen a bolygón, talán ebben az univerzumban is. És a könyvben alamuszi manipulátorként ábrázolt figura itt, a filmben igazi femme fatale: gyönyörű és kiismerhetetlen, akire a főhős örökké vágyakozni fog, még a halál után is.
Amikor az egyik jelenetben Störr mond egy mesét Lizzynek, az egyszerű szimbólumaival a vágyról szól – és ahogy a főhős, úgy az alkotó is a vágyról mond mesét: szomorút, igazat és egyszerre olyan pontosat és megfoghatatlant, amilyet csak ő tud. A filmbeli Störr Jakab így szerencsére igazából nem is annyira Störr Jakab, mint inkább Enyedi Ildikó maga. A figura érzékenységét pedig a színészi játék is kiválóan jeleníti meg: a holland Gijs Naber úgy tud végig férfias maradni, hogy finom rezdülésekkel azt is megmutatja, hogy mi lakik a lelkében.
A feleségem története ezenkívül hangulatfestésből és atmoszférateremtésből is jelest érdemel, amihez egyebek mellett nagyban hozzájárul Rév Marcell kamerája – de az operatőri munka bőven túlmegy még ezen is. A film festmény szépségű képei ha kell, fényekkel fogalmazzák meg a mű mondanivalóját. A szerelmes együttlétet ábrázoló jelenet végén például távolról láthatjuk az ágyban Lizzyt, felülről és oldalról érkező aranyló fényben, szinte mint egy szentképen, ami csodálatosan fejezi ki azt az áhítatot, amit abban a pillanatban Störr érezhet. Máskor egy-egy hófehér tisztaságú, letisztult hátterű képkocka Hopper magányos alakjaiként vonultatja fel hőseinket, a film záróképe pedig a kör alakú képkivágásban a kamerába meredő kapitánnyal a Rembrandt-önarcképek önvizsgálatát idézi meg.
Röviden ennyi, amit a filmet támadó, primitív módon a szereplők akcentusán és az alkotás hosszán fennakadó angolszász kritikusok nem vettek észre Enyedi Ildikó művében. És A feleségem története még annyi mindenről szól ezen kívül is: elengedésről, megbékélésről, sírig tartó várakozásról, a másik ember misztériumáról, megismerésének képtelenségéről, választási lehetőségekről és sorsról.
