A címmel nem árulunk el titkot, nem úgy, mint az a tehetséges fizikus lány, aki egy roppant meggyőző, szovjet ügynök kedvéért atomtitkokat adott át az ellenségnek. Aki még nem volt ellenség.
Miért lesz kém az ember fia vagy lánya? Meggyőződésből? Vagy, mert megzsarolták? Vagy elcsábította és manipulálta valaki? Netán a világbéke miatt? Trevor Nunn (Három nővér, Lady Jane) igaz történeten alapuló kémfilmjében mindegyikre van példa, sőt, van, akinél több tényező is közrejátszott, amikor megosztották a brit atomkutatás titkait a nagy testvérrel.
Az 1930-as évek második felében járunk, amikor, ha egy rövid időre is, de menőnek számított Angliában szocialistának, netán kommunistának lenni – csak egyfajta lábjegyzetként, ugyanebben az időben kokettált sok angol a fasiszta nézetekkel is. Ekkor kezdi meg cambridge-i tanulmányait a tehetséges és csinos fiatal fizikuslány, Joan is, aki a véletlennek – vagy valami másnak – köszönhetően – megismerkedik egy csapat lelkes és hangos baloldali fiatallal. Köztük van a szép és nagyvilági Szonja, és az ő unokatestvére, a jóképű, lehengerlő Leo, - mindketten orosz születésű, német emigránsok, - akibe, mármint a férfiba gyorsan bele is szeret hősnőnk. Csakhogy a titokzatos Leo hol ott van, hol eltűnik, mi már sejtjük, hogy szovjet kém, és amikor pár évre rá kitör a háború, Joan pedig állást kap a szigorúan titkos atomkutatási programban, a férfi újra felbukkan, és a lány segítségét kéri, mondván, mindenki érdeke, hogy a Szovjetuniónak is legyen atombombája.
A részben megtörtént események nyomán készült A vörös ügynök a folyamatot veszi végig, hogyan lesz a kissé naiv, de egyáltalán nem buta fiatal lányból a legjobb meggyőződése ellenére is az ellenség kémje – igaz, a Szovjetunió történetünk elején még nem volt ellenség. Persze, aki megfelelően tájékozott volt, az már ekkor tudta, mit is takar a sztálini rendszer, a Lengyelországot felosztó Molotov-Ribbentrop paktum még inkább a Szovjetunió ellen hangolta a brit közvéleményt. A háború alatt azonban mindenki tisztában volt azzal, hogy csak közösen nyerhetnek, és azzal is, mekkora áldozatot és terhet vállal a szovjet nép, a hidegháború pedig újra fordított ezen a helyzeten. És Trevor Nunn mindezt tisztességesen, de nem a legügyesebben mutatja be. Eleve adott egy majdnem kötelező, mégis suta kerettörténet az idős Joannel, aki visszaemlékszik a történtekre, és itt aztán túlárad a melodráma, a nagyobb baj az, hogy nem mindig világos, hogy mi a visszaemlékezés és mi a vallomás, a nénit ugyanis kihallgatja az állambiztonság, és hősnőnk eleinte tagad.
Másrészt Nunn nem annyira rutinos – vagy jó? – rendező, hogy egy ilyen léptékű történetet a vászonra vigyen, hiszen mégiscsak arról lenne itt szó, hogy valaki megváltoztatta a világpolitika menetét. Nem érezni át sem a történelmi, sem a személyes drámát, egyrészt azért, mert a filmnek nincs igazi mélysége, nincs több dimenziója, részben azért, mert a színészek nem tudják elhitetni velünk azt, amit el kéne hinnünk. Ezúttal Judi Dench sem kifejezetten meggyőző, a hősnő fiatal énjét játszó Sophie Cookson (Kingsman: A titkos szolgálat) pedig inkább csak kedves és szimpatikus, mint átütő. És ott van az orosz kémet alakító Tom Hughes is, aki szerintem nagy tehetség, de itt egyszerűen túl teátrális, túl egysíkú ahhoz, hogy higgyünk neki. Pedig az angol filmek mindig megbízhatóan hozzák a jó színészi alakításokat még a legkisebb szerepekben is – ez most ilyen szempontból is egy kicsit félrement. Az A vörös ügynök simán elmenne egy korrekt tévéfilmnek, moziba ennyi egy kicsit kevés, ami persze nem jelenti azt, hogy rossz filmről beszélünk, csak nem elég jó.
Értékelés: 6/10
