Ad Astra – Út a csillagokba - Kicsit szomorkás

  • Vízer Balázs

Vannak vad űrmajmok, üldözés holdjáróban és közelharc zéró gravitációban, de a film alapvetően arról szól, hogy Brad Pitt szomorú, mert az emberiség elpusztítja magát és neki nincs apukája. Vagy mégis van?

Kedves olvasó, te is vakarod a fejed, vajon mit jelenthet a cím? Hát nagyjából azt, amit az alcím – a teljes verzió így hangzik, Ad Astra per Aspera, vagyis a Csillagokig minden akadályon át -, így az egész tulajdonképpen ismétli önmagát, és ez az a film, amelyet még májusra ígértek nekünk. És az mindig rossz hír, ha egy film, ráadásul egy fontos film bemutatóját elnapolják, mert az azt jelenti, hogy valami nagyon nincs vele rendben, és most próbálják helyrehozni a hibákat. Igaz, az Ad Astra – Út a csillagokba esetében a jókora csúszást és a Cannes-i premier elhagyását a gyártó Fox a Disney általi felvásárlásával magyarázták, de ezt a film megnézése után elég nehéz elhinni.

Pedig egy darabig úgy volt, hogy ez nagyon jó lesz, és majd elájulunk Brad Pitt-től, hogy ő milyen jó, és az egésznek micsoda hangulata van, és tulajdonképpen mindkét állítás igaz, de a film másból is áll, mint a főszereplő játéka és az atmoszféra. Mondjuk egy történetből, amit most foglaljunk össze, majd térjünk vissza rá. Hősünk, Roy McBride (Pitt) tapasztalt űrhajós a közeljövőben, amikor a NASA-t már SpaceComnak hívják, de az is lehet, hogy ez egy másik, privát cég, mert nem derül ki. McBride nagy terhet cipel a vállán: hősnek tekintett apja (Tommy Lee Jones) annak idején egy forradalmian új űrexpedícióra indult, hogy idegen életformák után kutasson. Csakhogy a Földet katasztrofális hatású energiahullámok érik, és a jelek szerint ezeket az idősebb McBride egykori kutatóbázisa bocsájtja ki, és ha nem tesznek valamit, az egész Naprendszer összeomlik.

Merengésre és rosszkedvre hajlamos hősünk pedig elindul a Szaturnusz felé, hogy utánajárjon a dolgoknak, és, hogy leszámoljon saját apakomplexusával. Persze nem csak úgy elrepül a Szaturnuszhoz, hanem tesz egy kitérőt a Holdon, majd a Marson, de még út közben is átugrik más űrhajókra, és azon túl, hogy valószínűleg a jövőben sem lesz közvetlen járat, ezeknek a balkanyaroknak tulajdonképpen nincs sok értelme. Mármint azon túl, hogy a főhős egyre megviseltebb lesz, mert ez nem csak sci-fi, de egy egzisztencialista utazás is, ami leginkább az Apokalipszis most űrverziójára emlékeztet, amiben McBride papa az új Kurtz ezredes. James Gray (Az éjszaka urai, Z: Az elveszett város) rendező ezen felül saját bevallása szerint sokat kölcsönzött a 2001 - Űrodüsszeiából és a Csillagok közöttből, de egy kicsit még a Majmok bolygója filmekből is. Igaz, sosem az a baj, ha egy film máshonnan kölcsönöz, hanem az, ha nem rak mellé valami „sajátot” is, és Gray nagyon kevés saját anyaggal dolgozott.

A baj az, hogy a rendező valószínűleg elhitte, hogy bőven elég az, ha Brad Pittre szkafandert ad – Ryan Goslingnak is milyen jól állt Az első emberben, nem igaz? -, csodás űrbéli jelenetekbe komponálja bele és valami homályos küldetésre indítja, de meg is fordíthatjuk a dolgot. Az is lehet, hogy Grayt tényleg az egzisztencialista utazás érdekelte, a valódi út csak ürügy, a téma tényleg az apakeresés és az emberiség jövője, és akkor tényleg van „saját” rész. Ha az utóbbi az igazság, akkor én kérek elnézést, ha az előbbi, akkor nyilván nem, de mindentől függetlenül van a filmnek támadható oldala, például feleslegesen sok hősünk önreflexiója, belső monológja és önvallomása – ennek minősül az időről időre mikrofonba mondott pszichológiai kiértékelése is, és akkor már itt is vagyunk Brad Pitt játékánál. Ami jó, persze hogy jó, legalábbis elsőre, mert amikor már tizenötödszörre mereng a messzeségbe és érezteti, hogy a hideg profizmus alatt mennyi a bizonytalanság, akkor tulajdonképpen mindegy lesz, hogy ezt jól vagy rosszul csinálja – és itt még csak az elején járunk.

Pitt mellé kapunk másokat is, de ez minden értelemben az ő filmje – például abban is, hogy producer is volt. Ott van Tommy Lee Jones a bekattant tudós és távolodó apa szerepében, Donald Sutherland amolyan hírhozót játszik, Ruth Negga a Mars kolónia furcsa vezetője és Liv Tyler a csak emlékképekben megjelenő feleség, de Jonest leszámítva tulajdonképpen egyikük sem megkerülhetetlen. Vagyis marad Pitt és az ő utazása a végtelen űrben, de az Ad Astra megannyi hibája ellenére is hatásos film. Rám mindenesetre hatott, ilyenkor van az, hogy pár megállót le kell gyalogolnom, miután kijöttem a moziból, és Hoyte Van Hoytema képei biztosan még sokáig kísértenek majd.  

Értékelés: 6/10

 

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás