Akkor harap, ha dühös – Kutyák

A román újhullámot és a klasszikus westerneket egyszerre megidéző film egyik főszereplője egy Rendőrség névre hallgató németjuhász szuka. Aki nem arra hallgat, akire kéne.

Hajdu Szabolcs még 2014-ben készítette el Délibáb című westernjét, amit azért sem írok easternnek, mert az baromi hülyén néz ki. A film papíron nagyon jónak tűnt, külföldi sztár kapta a főszerepet, gyönyörűen nézett ki, a plakátja is csodás volt, de a tömény hangulat, a látvány és a székrekedéses komolyság agyonnyomta a csak vázlatos és számos közhelyre épülő történetet. Tökéletesen ugyanabból az alaphelyzetből indít az elsőfilmes román rendező-forgatókönyvíró Bogdan Mirica is, csak ő teljesen máshová jut el.

Hősünk jóképű városlakó (Dragoş Bucur), aki nagyapjától hatalmas, de teljesen üresen álló földterületet örökölt valahol Dobrudzsában, közvetlenül a határ mellett. A földön kívül csak egy udvarház és egy Rendőrség névre hallgató ordas színezetű nőstény farkaskutya maradt a nagyapa után. A férfi eladná a birtokot, van is rá vevő, aki sokat fizetne érte, ám lassan kiderül, hogy az öreg amolyan kiskirály volt, a környék réme, az üzletet pedig régi alárendeltje vette át, aki nem tűri, hogy a jövevény beleköpjön a levesébe. Csakhogy van egy viharvert öreg rendőr, aki régóta el akarja kapni az illetőt, és az első nyom egy levágott lábfej.

A kérdéses lábfej gyerekkori emlékeket idézett fel bennem. Néhány barátommal morbid kíváncsiságból beszöktünk egy közeli építkezésre, ahol állítólag egy II. második világháborús katona vagy katonák maradványait találták meg. És némi keresgélés után tényleg előkerült egy bakancs, benne a lábfej maradványaival, amit némi ostoba hüledezés után gyorsan vissza is temettünk. Mirica nem ilyen szégyenlős, a lábfej nem tűnik el egyhamar, elkíséri a nyomozót, miközben a morbid kíváncsiság ezúttal a nézőt keríti hatalmába. Merthogy sokáig nem tudunk semmit vagy csak nagyon keveset. Rendőrség, a kutya esténként vadul csahol, a távolban terepjárók fényszórói világítanak, majd nyomtalanul eltűnik az ingatlanközvetítő, és senki sem beszél túl sokat.

A rendező nem siet el semmit, jó egy óra kell ahhoz, hogy előkerüljön a film gonosza, a szereplők sokszor csak utalgatnak dolgokra, de nem mondanak ki semmit, szóval a Kutyák lassan indul mozgásba, de megéri kivárni az eseményeket. Mirica ugyanis az elmúlt bő évtizedben komoly nemzetközi sikereket halmozó román újhullám legjobb hagyományait vette elő, a posztkommunista miliőt, a magát rendkívüli helyzetben találó átlagembert, a mindent átitató minimalizmust és fekete humort, és ezt koronázta meg a westernfilmek kliséivel. Amit mellesleg nem vett túl komolyan, de nem is poénkodta el a dolgot, bár akadnak jócskán logikátlanságok, kihagyások és kissé érthetetlen helyzetek, mint a „hogyan buktassuk le saját titkos informátorunkat egyetlen húzással” jeligéjű jelenet.

Persze ne felejtsük, elsőfilmes rendezőről van szó, aki ezzel a filmmel elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál Fipresci-díját, az Un Certain Regard szekcióban. Nyerhetett volna persze mást is, nyilván fog is, mert elképesztően jól megírt forgatókönyvből és fantasztikus színészekkel dolgozik. Gheorghe Visu elképesztő a viharvert rendőr szerepében, ahogy Vlad Ivanov nagyszerű a törvénytelen határvidék új kiskirályaként, és persze mindez csodásan néz ki. A végtelen táj ugyanolyan lenyűgöző, mint az ismeretlen veszélyeket rejtő este képei, és már az első képkockából sejteni, hogy itt bármi megtörténhet. Meg is történik!

Értékelés: 8/10

Kutyák