Alita: A harc angyala - A kiborglány jó lett, a sztori már nem annyira!

Az emlékei után kutató egyszerre törékeny és bivalyerős kiborglány története bővelkedik a látványos akcióban és néha felesleges erőszakban, Robert Rodriguez és James Cameron pedig összehozott egy emlékezetes világot.

Nehéz műfaj a cyberpunk, mert ami fantasztikusan működik egy könyv vagy egy képregény füzet lapjain, az meglepően sokszor nem működik a filmvásznon, ahol már szinte semmit nem bíznak a képzeletünkre, ahol már nem a fantáziánk tölti ki a sorok közötti űrt. Ez történt a Páncélba zárt szellem (2017) esetében, ami mangaként, majd animeként is oly népszerű volt, az élőszereplős verzió viszont alig nyűgözött le valakit, pedig Scarlett Johansson kitett benne magáért. És van, sajnos elég gyakran van, hogy hiába a gigászi költségvetés, a rengeteg munka, amit az elképesztő látványvilágba és az egyes karakterek megteremtésébe öltek, a néző valahogy mégsem veszi meg a történetet, nem tudja magát beleélni, az idegen marad számára. A maga ígéretes kiindulópontja és Peter Jackson gyámkodása ellenére is ez történt a Ragadozó városokkal – igaz, ott a bugyuta sztori sem segített -, és majdnem ez történik az Alita: A harc angyalával is. De csak majdnem.

Ezúttal is egy manga adaptációról van szó, alapanyagként Yukito Kishiro Gunnm című sorozata szolgált, amit egy idő után Battle Angel Alita néven ismertek, a több száz éves, mégis hamvas arcú, félig ember, félig kiborglányba annak idején, még a 2000-es évek elején a forgatókönyvet társszerzőként jegyző James Cameron szeretett bele, stoppolta is a témát. Csak ideje nem volt rá mostanáig, most pedig az erőszakhoz és a gyermeki látásmódhoz egyformán vonzódó Robert Rodrigueznek engedte át a rendezést. Ami mondjuk azért jó, mert ennyi idő alatt a technika annyit fejlődött, hogy már bármit meg lehet csinálni számítógéppel, akár egy kislány arcú, evőkanál méretű szemekkel rendelkező félig robot lányt is, aki nála kétszer akkora fejvadász monstrumokat ken a falhoz. Merthogy ilyen Alita, akit/amit Roncsváros szeméttelepén talál Ido, a kiber-doktor. A kiborg törzséből alig maradt valami, de emberi agya még mindig tökéletesen funkcionál, amibe bele lehetne kötni, hogy jó, de mi tartotta „frissen”, de ez nem az a fórum. A jó doktor magával viszi klinikájára, újraépíti, és Alitának nevezi el.

Az éledező Alitának ugyan nincsenek emlékei, de hamar kiderül, hogy milyen gyors és erős, és ennek köszönhetően hamar ellenségeket szerez, igaz, egy barátot is az élelmes Hugo személyében. Aki, mint mindenki Roncsvárosban, beleértve Ido volt feleségét, arról ábrándozik, hogy feljuthat egyszer a fejük felett lebegő Zalem nevű luxus metropoliszra, ami tökre olyan motívum, mint az Elysium - Zárt világban (2013), de mivel a távoli jövőben járunk, a Ragadozó városok Londonja is beugrik róla. És innentől már kicsit nehéz követni magát a sztorit, mert átveszi az irányítást az akció. És nem is akármilyen akció, Roncsvárosban ugyanis az a ritka, ha valakinek nincs valamilyen hatalmas robotvégtagja, amikkel hatalmasat lehet ütni, vágni vagy zúzni, Alita pedig maga az élő fegyver, igaz, nem legyőzhetetlen.

Tegyük hozzá, hogy ezek a monstrumok és gépalkatrészekkel kiegészített lények egy idő után elég egyformák, és mivel nem tudjuk, hol kezdődik bennük a gép és hol az ember, elég nehéz őket komolyan venni vagy izgulni értük - vagy éppen félni tőlük. Alita viszont remekül sikerült, különösen azután élvezhető a jelenléte, miután harcosként magára talál. Hatalmas szemeivel, törékeny alkatával remek kontrasztot alkot ereje és ügyessége – kimondva röhejesen hangzik, de a panzer kunst nevű ősi harcmodort gyakorolja -, és érdemes szurkolni neki. Legalábbis addig, amíg Roncsváros sikátoraiban harcol, mert elvileg fontos szerepet kap a sztoriban egy Motorball nevű véres görkoris harci játék, amit, gondolom, csak azért nem Rollerballnak hívnak, mert az a név már biztos le volt védetve.

És azért csak elvileg kap fontos szerepet a játék, mert az az egész szál elhagyható lenne, semmit nem tesz hozzá a film egészéhez, nincs is jól megcsinálva – az egyes játékosokat meg sem lehet különböztetni -, de ha már az eredeti mangában benne volt, nem akarták elhagyni. Merthogy akadnak itt felesleges részek bőven, elmaszatolt elemek és rosszul felhasznált karakterek, ami csak részben magyarázható azzal, hogy Rodriguez és Cameron a film készítésekor reménykedtek egy vagy több lehetséges folytatásban – ami most már kevésbé tűnik valószínűnek.

A kiborg-dokit alakító Christoph Waltz persze most is jó, a szintén Oscar-díjas Mahershala Ali viszont alig kapott eljátszani valót az egyik főgonoszként, ahogy az egyébként szerintem nagyon tehetséges Ed Skreinnek is csak egy kis ripacskodás jutott, mint piperkőc fejvadász. És persze ott van Alita, akit Az útvesztő-filmekből is ismert Rosa Salazar játszik – de persze nem őt látjuk. A kiborglány ugyanis ún. motion capture technológiával készült, mint annak idején Gollam a Gyűrűk urában vagy King Kong és az új Majmok háborúja szériából Ceasar meg a többi emberszabású – vagyis az őt játszó Salazar (aki a mozikba sajnos nem került Madarak a dobozban egyik főszereplője is) egy testhezálló ruhában, a testére és az arcára erősített érzékelőkkel játszott el mindent, amire aztán számítógépes grafikával rárajzolták a vásznon látható lányt. És elképesztő munkát végeztek, az arca, a szeme fantasztikus, ahogy a mozgása is akció közben – érdekes módon akkor kevésbé élethű, amikor hétköznapi dolgokat csinál, vagy csak sétál.

Olyan az Alitáról kritikát írni, mintha az ember folyton mérlegelne, hogy mi volt a jó benne, mi a rossz, ebből mi volt az igazán fontos és mi nem, szóval aligha beszélhetünk egyértelmű élményről vagy véleményről. Az biztos, hogy a film sok szempontból csalódás, vannak kifejezetten rossz jelenetei – adott például egy kocsmai verekedés, ami olyan pocsék, hogy én röstelltem magam -, és vannak más „lötyögős” részei is. Ugyanakkor sikerült egy egységes, jól működő világot felépítenie, ami elég nagy szó, és egy izgalmas, szerethető főhőst teremtenie, ami azért szintén elég nagy szó.

Értékelés: 6/10