Amikor férfi másik férfihoz ér - Szólíts a neveden

Bátortalan, egyre szépülő férfiszerelem valamikor a nyolcvanas évek Észak-Olaszországában nyaraló, művelt, világot látott amerikaiak között, négy Oscar-jelöléssel és remek esélyekkel hozzájuk.

Észak-Olaszországban járunk, 1983-ban, amikor az emberek farmerdzsekit hordtak, és feltűrték az ujját, a túl rövid szárú shorthoz magas szárú tornacipőt vettek fel, és a zenét walkmanen hallgatták, szivacsos fülhallgatóval. Ilyen a 17 éves Elio is, illetve mégsem, hiszen sok szempontból átlagos tini a maga bizonytalanságaival, tapasztalatlanságával, másrészt hihetetlenül művelt, messze az átlagon felül értelmes és érzékeny fiúról van szó. Ez persze részben családjának köszönhető, akik amerikaiak, csak nyaranta és a téli szünetben élnek a hatalmas kert közepén álló csodaszép régi épületben. Itt mindenki több nyelvet beszél, hangszereken játszik, a ház teli könyvekkel, a művészettörténész apuka pedig minden évben néhány hétre befogadja egy, a doktori disszertációján dolgozó tanítványát. Ebből lesz a bonyodalom!

Az új tanítvány, vagy inkább pártfogolt a szintén amerikai Oliver, magas, magabiztos, jóképű férfi, akinek mindenki azonnal a kegyeit keresi, kivéve Eliót, részben azért, mert a jövevény az ő szobáját foglalja el, részben azért, mert nem tud mit kezdeni az őt elárasztó érzésekkel. Ezt pedig a férfi és érzékeli, és bár kezdetben nehéz kiolvasni a reakcióit, a fiú legnagyobb meglepetésére lassan közeledni kezd hozzá. És ennyi a történet, egy gyönyörű, fülledt nyár története, amit még ezerféleképpen ragozhatnák a magunkra találásról, a másik felfedezéséről, a valódi érzelmekről, de ez itt kérem, egyről szól, a szépségről. És nem csak azért, mert a két főszereplő, Timothée Chalamet és Armie Hammer a maguk módján mindketten nagyon szépek, az egyik finom vonásokkal, a másik férfiasan, hanem, mert mint mondtam, minden pillantás szép. És nem szépelgő.

Azt gyorsan szögezzük le, hogy a Szólíts a neveden nem elsősorban meleg film. Részben azért, mert mindkét férfinek vannak kalandjai lányokkal, másrészt nincs explicit szexjelenet a két főhős között, néhány csóknál többet nem látunk, amiért többen képmutatással vádolták a rendezőt, szerintem teljesen feleslegesen. Ahogy nem is történik sok minden magában a filmben sem: a két férfi bejárja a vidéket, bicikliznek, bulikra mennek, egyszer megnézik azt az ókori szobrot, amit a közeli tóban találtak, máskor a társaság művészetről vagy szavak etimológiájáról vitatkozik, mégsem unatkozunk egy percre sem. Pedig mindez tényleg lehetett volna egy szépelgő giccs, egy meleg Lopott szépség utánérzés. 

André Aciman 2007-es regényét ugyanis eredetileg James Ivory filmesítette volna meg, a klasszicizáló, túlesztétizált, giccsbe hajló veretes darabok mestere, aki aztán visszalépett a rendezéstől. Igaz, ő maradt forgatókönyvíró, és mellé szerződtették le rendezőnek a teljesen ismeretlen Luca Guadagninot, aki aztán tökéletes munkát végzett. Egyszerre hozza az antik és klasszikus szépséget, sőt, pompát a nyolcvanas évek popkultúrájával, a hely szellemével – ne feledjük, Észak-Olaszországban járunk – a tinikor vágyódásával és fájdalmaival, és a két főszereplő abszolút természetességével. És az utóbbi a legfontosabb, mert ez a két, műveltségében, szépségében talán kissé túl tökéletes főhős akár önmaga paródiája is lehetne, de Timothée Chalamet és Armie Hammer külön-külön és együtt is fantasztikus. A korábban főleg macho mainstream szerepekben látható Hammer természetesen kellemes meglepetés, de Chalamat az, aki mindenkit elbűvöl.

Nehéz pontosan megfogalmazni – és nem túlelemezni -, miért olyan jó, mert baromi jó. Van benne hetykeség, egy icipici kivagyiság, mellette melankólia és törékenység, és egyszerűen nem lehet nem nézni. Neki is köszönhető, hogy a Szólíts a neveden négy jelöléssel szállt versenybe az Oscarért: legjobb film, legjobb férfi főszereplő (Chalamet), legjobb adaptált forgatókönyv (James Ivory) és legjobb betétdal (Sufjan Stevens: The Mistery of Love) kategóriában. Ezek közül egyből biztosan díjat szerez.

Értékelés: 9/10