Vagy legalábbis elviselhetetlen pasas, aki élvezte, ha legyőzhetett másokat, aki könyörtelen volt, ha el akarta érni a célját, és mindig volt egy cél, amit el akart érni.
A XIX. század második felének és a rákövetkezendő évtizedek igazi celebjei a felfedezők voltak, marcona, de nagy tudású férfiak, akik a technika és a tudomány új vívmányait kihasználva, de a korábbi idők rengeteg tapasztalatát is hasznosítva vágtak neki az ismeretlennek. Ők tárták fel az utolsó fehér foltokat a térképen, dicsőséget hozva hazájukra és legfőképpen önmagukra. Az akkor felnövő kisfiúk mind olyanok akartak lenni, mint Stanley, Livingstone, Scott, Nansen és mások. Vagy olyan, mint a norvég Roald Amundsen, aki szintén kora példaképeit követve vágott neki a zord sarkvidéknek.
A XX. század első évtizedében versenyfutás indult, hogy a kutatók megtalálják a Föld legzordabb régióiban a legészakabbi és legdélebbi pontot és az oda vezető utat. Amundsen 1911 decemberében a világon elsőként érte el a Déli-sarkot, több héttel megelőzve a modern felszereléssel, de kevés tapasztalattal ellátott brit vetélytársát, Robert Falcon Scottot – aki ott is pusztult társaival. Scott halála ugyan nem Amundsen lelkén száradt, útjának hiábavalósága azonban igen, hiszen a norvég titokban indult útjára, ezzel jókora előnyre téve szert, és az sem segített a helyzeten, hogy ahelyett, hogy együttérzését fejezte volna ki, mindenkinek az angol felfedező vélt vagy valós hibáit emlegette fel. Az viszont tény, hogy a norvég mindent tudott a sarkvidékről, szívta magába a tudást, és rendszerint a legjobb döntéseket hozta, hiszen csak így érhette el célját, és a Déli-sark csak az első állomás volt a számára.
Ezt a kettősséget igyekezett megörökíteni a hasonló nagy formátumú kalandorokról előszeretettel filmet készítő rendező, Espen Sandberg (A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja, Kon-Tiki, Max Manus). Ehhez pedig frappáns szerkezetet használ, a rossz dolgokat a felfedező bátyja, Leon Amundsen (Christian Rubeck) mondja el, aki sokáig testvére pénzügyeit is kezelte, a jót pedig Roald kanadai barátnője, Bess Magids (Katherine Waterston) meséli el, és rajtuk keresztül ismerjük meg a legendát és a hús-vér embert (Pal Sverre Hagen) és annak kalandjait, hibáit és erényeit. Ők ketten akkor találkoznak, amikor a sarkvidéken járó Amundsen repülőgépe eltűnik, semmi hír nem érkezik róla, ők pedig beszélgetéssel ütik el az időt, ami persze megannyi visszaemlékezéssel jár. És ez a szerkezet remekül működik, mert ma már senki sem kíváncsi a makulátlan hősökre, az érem mindkét oldalát meg akarjuk ismerni, valamennyi árnyalat fontos a képen.
És a hollywoodi projektekhez képest nyilván minimális költségvetésből készült Amundsen ráadásul elég jól is néz ki, és vissza tudja adni annak a hangulatát, milyen nekivágni egy jégmezőnek, milyen egy töredezett gleccseren átkelni, egy vékony sátorban átvészelni egy hóvihart vagy egy jégbe zárt hajóban várni, hogy történjen valami. Egyetlen megmosolyogtatóan esetlen rész van, amikor egy jegesmedve támadja meg hősünket, de minden tényleg jól mutat, pedig van itt kutyaszán, óceánjáró, léghajó és repülőgép, csak a tengeralattjáró hiányzik. Pål Sverre Hagen, aki a rendező másik nagy felfedezős filmjében, a Kon-Tikiben Thor Heyerdahl-t is alakította, nagyszerűen hozza az egyszerre bátor, okos, hiú és megalomániás, bizonyos szempontból ellenállhatatlan férfi minden fontos jellemvonását, és ha nem is teszi szerethetővé, mindenképpen egy rendkívül izgalmas figurát kelt életre.
Értékelés: 7/10
