Aquaman – Verne Gyula forog a sírjában

  • Vízer Balázs

Bár Jason Momoa gyakorlatilag tökéletes Vízemberként, a mögé tett történet ormótlan és túlbonyolított, a magát sok szempontból amúgy is adó látványvilág pedig egyszerűen semmitmondó.

A DC Comics képregényvilágában is beindult az üzlet, sorra gyártják az eddig feldolgozhatatlannak tartott, kevésbé ismert vagy csak mellékszereplőként ismert szuperhősök szólófilmjeit, hogy a megfelelő időzítéssel egybecsődítsék őket egy közös dzsemborira. Ez egy jó terv, a nagy rivális Marvelnél abszolút bevált – és ígérjük, minél kevesebbet hivatkozunk majd rájuk, de néha muszáj -, de rendszerint nem elég a terv és nem elég az erre szánt pénz, kell kreativitás, tehetség, némi merészség és valami, amit általában víziónak szoktak nevezni. És most itt, rögtön az elején nem áruljuk el, hogy az új DC film, az Aquaman esetében mindez adott volt-e vagy sem, tessék szépen tovább olvasni.

Rögtön két felütéssel kezdünk, az egyikben a magányos világítótorony magányos őre  (Temuera Morrison, kedvenc maori színészünk) egy sebesült lányra bukkan a vízirevüből. Csak viccelünk, az illető Atlantisz hercegnője, a kényszerházasság elől menekülő Atlanna hercegnő (Nicole Kidman), aki annyira hálás a gondoskodásért, a forró teáért és annyira tetszik neki a Butler’s-ből kölcsönzött, kissé felvágós berendezés, hogy összeáll megmentőjével, egy kisfiút szül neki, majd miután korábbi üldözői újra rátalálnak, visszatér régi otthonába, hogy kímélje új családja. Ez volt az első nyitás, a másikban modern tengeri kalózok egy orosz tengeralattjáróra csapnak le a víz alatt, de mielőtt mindenkivel végezhetnének, megjelenik a már felnőtt, kigyúrt, kitetovált Aquaman (Jason Momoa), hogy megmentse a legénységet, és örök ellenséget szerezzen a kalózvezér (Yahya Abdul-Mateen II, aki szerintem csakis azért került be, hogy legyen egy olyan vonal, mint a Fekete Párducban volt, mert azt csípték a nézők) személyében.

Aztán kimászik a vízből egy vörös csaj, és azt mondja Aquamannek, hogy legyen már Atlantisz királya, mert van itt ez a lehetőség. Mire ő: Ezt már sokan mondták, de köszi, inkább nem! Hát persze, hogy Atlantisz királya lesz, tök hülyén venné ki magát, ha valamelyik akadályon elbukna, és valaki megveregetné a vállát, hogy klassz, hogy megpróbáltad, már azzal is nyertél, hogy idáig eljutottál, és jövőre mindenképp érdemes lenne újra megpróbálni. Addig viszont meg kell szereznie egy hatalmas erővel bíró szigonyt, és fel kell vennie a harcot féltestvérével (Patrick Wilson), aki a tengeri királyságokat egyesítve háborút indítana az óceánokat oly régóta szennyező, kizsákmányoló, pusztító felszíni világ ellen. Megjegyzem, igaza van, tényleg ez történik, de ez most lényegtelen, ahogy az is, hogy Aquaman győzelme semmi mást nem jelent, mint a világ további pusztulását.

A lényeg a 140 perces látványorgia – látványbazár, ahogy egy másik kritikus nevezte – ami javarészt a víz alatt birodalomban, illetve egzotikus helyszíneken zajlik. És ami olyan, mintha egy cseppje sem lenne igazi, mintha a sarki kínai bolt egyik üveggömbjének a belsejében járnánk, amit megráz egy gigantikus gyerekkéz, hogy mozogjanak a műanyag bohóchalak, és ugráljanak a buborékok. Luc Besson (általunk is) sokat szidott fantasy álmában, a Valerian és az ezer bolygó városában (2017) hasonló világot építettek fel, csak több fantáziával, játékossággal, igaz, a sztorival nem sikerült igazi tartalmat adni neki. Persze Besson is kölcsönzött, ezt a vízalatti univerzumot anno Verne Gyula álmodta meg, és akármennyi is elkoptatottak már művei, egy lapjukon több ötlet van, mint itt. James Wan rendező elhitte, hogy ma már számítógéppel mindent lehet – hát nem lehet, különösen akkor, ha nincs mögötte igazi elképzelés.

Mert van itt minden a vödörben, amit csak a NatGeo az összes csatornáján az elmúlt évben bemutatott, sőt, meg is van spékelve, de minek csinál valaki lézerágyúval felszerelt cápalovasokat és páncélozott óriás csikóhalakat, ha aztán nem veszi a fáradtságot, hogy rendesen megmutassa őket, ha nem komponál meg nekik egy igazi akciójelenetet, mint ahogy például azt Peter Jackson tette a Gyűrűk ura filmekben. Nem, az akció itt csak attól látványos, hogy baromi gyors és mozog vele a kamera – amúgy tényleg van pár eredeti operatőri fogás -, de csak üres akció marad, és az üres akcióban nem élnek meg a középszerű vagy gyenge színészek. Mint Amber Heard. Én a film második felét folyamatosan ámulatban töltöttem, hogy ez a csaj mennyire rossz színésznő: van egy jelenet, ahol annyi a dolga, hogy tegyen három lépest és hajoljon le, és esküszöm, nem tudta megoldani, ahogy mást sem. Egyedül a verekedős részek mentek neki, de gondolom, az nem is ő volt, hanem egy kaszkadőr vagy a számítógép.

Viszont ott van nekünk Jason Momoa, és lehet, hogy ő sem egy nagy színész, de nincs is rá szüksége, mert árad belőle a karizma, és gyakorlatilag erre a szerepre született. Építenek is rá rendesen, és mivel a DC-nél a szívükre vették a jogos kritikát, hogy olyan komoly filmeket csinálnak, mint a székrekedés, még viccesre is vették, ami jól áll neki. akárcsak Varga Rókus magyar hangja. Ő a jópofa kocsmatöltelék, aki szeret bulizni ismeretlen halászokkal, akinek jók a beszólásai, és akinek az is fekszik, ha egy kicsit pöcs lehet, de főleg az, ha másokat nevezhet pöcsnek, bár azok meg is érdemlik. Ő az új Dwayne Johnson, csak több haja van, ennél fogva jobban is néz ki, és ezt a filmet majdnem sikerült eladnia. És ott van vörös szakállal Dolph Lundgren, mint az egyik vízi királyság ura, Willem Dafoe pedig mint egy másik király főtanácsadója, ők is hozzák a formát. Már ami forma itt van, mert a felturbózott, mégis olcsónak ható látványcunamiban, rengeteg helyszínben és felesleges mellékszálban elveszik a néző, és alig van mibe kapaszkodnia.

Értékelés: 5/10