Az aszfalt királyai - Már csak az a kérdés, hány Oscart adnak rá

  • Vízer Balázs

James Mangold autóversenyzős meséjében minden ott van, ami tényleg jó Hollywoodban, a végtelenül profi technika, a filmkészítés szeretete, az elképesztő hangulatteremtés és persze a legjobb színészek.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas amerikai autógyár, úgy hívták, hogy Ford. Rengeteg autót gyártottak és adtak el, de ezek átlagos autók voltak és átlagos emberek vették őket meg, a Ford pedig szeretett volna kicsit menőnek látszani, ezért úgy döntött, beszáll az autóversenyzésbe, mert az menő. Csakhogy a Ford türelmetlen volt, nem akart várni, azonnal akart menő lenni, ezért úgy döntött, felvásárolja a legmenőbb versenyautókat gyártó céget, az olasz Ferrarit, ám azok jól rácsapták az ajtót. Erre a Ford már csak azért is versenyezni akart és legyőzni a Ferrarit, és a pénzükből felbéreltek egy volt autóversenyzőt, bizonyos Carroll Shelbyt (Matt Damon), hogy építsen nekik egy olyan autót, amivel megnyerhetik a legendás 24 órás Le Mans versenyt – ő pedig egy másik autóversenyzővel, a nagyszájú brit Ken Miles-szal (Christian Bale) nekiveselkedett a dolognak.

Nem a Ford Az aszfalt királyai főhőse, ez a történet nem a nagy autógyárról és igazgatójáról, Henry Ford II-ről (Tracy Letts), a marketing igazgató Lee Iacoccáról (Jon Bernthal) vagy a fejlesztésért felelős Leo Beebe-ről (Josh Lucas) szól, mert akkor csak annyit tanulna meg a néző, hogy nagyon sok pénzzel rengeteg dolgot lehet elérni. James Mangold (Logan - Farkas, A nyughatatlan, Copland) filmje a két mániákusról szól, akik a saját bőrüket vitték a vásárra, és akik nagyon, de tényleg nagyon jók voltak abban, amit csináltak. És Mangold szép komótosan, de sosem lassan, végigvezet minket az ötlet megszületésétől a nagy versenyig, és még egy kicsit tovább is, és minden pillanatát élvezet nézni, szerintem még azoknak is, akiket nem hoz különösebben lázba az autóversenyzés. Engem például egyáltalán nem izgat a dolog, de amikor Christian Bale magyaráz a felfüggesztésről, arra nem lehet nem figyelni. Egyrészt azért, mert Bale egy zseni, generációjának talán legjobb színésze, másrészt azért, mert ő kapta a legzaftosabb, legizgalmasabb szerepet: egy izgága, furcsa humorú, néha nagyon kellemetlen, ám hihetetlen tudású pasast kell eljátszania, és ez nagyon fekszik neki.

Az aszfalt királyaiban – eh, ez a magyar cím! – azonban nincs szürke karakter, még a legkisebb szerepet is fantasztikus kedvvel játsszák el, és itt tényleg érződik, hogy ezt a filmet nagyon szerették csinálni, és hogy Mangold, Hollywood egyik legszerethetőbb iparosa igazán csúcsformában volt. És nincsenek is a történetnek igazi csúcspontjai, ami máskor komoly hiba lenne, itt viszont egyszerűen arról van szó, hogy minden pillanatnak csodás hangulata van. Elég az, ha csak két karakter beszélget, tök mindegy, miről, mondjuk Bale karaktere magyaráz valamit a versenypályákról a fiának, az úgy meg van csinálva, ahogy azt meg kell csinálni, csak egy kicsit jobban, és ami még fontosabb, minden képkockáról érződik a törődés, a filmkészítés szeretete és a profizmus. A jó értelemben vett profizmus, mert Mangold és stábja ugyanolyan tudással és szeretettel állnak a filmezéshez, mint hőseik az autókhoz.

Persze az sem fog csalódni, akit csak az autók és a versenyzés érdekel, és akinek a többi teljesen másodlagos huncutság. Természetesen mindent az utolsó csavarig egyrészt a lehető leghitelesebben teremtettek újra, másrészt az „akciójelenetek” olyan fantasztikusan vannak levezetve és megcsinálva, és persze a kép, a kameramozgás és a hang is ott van, iszonyú jól szól és néz ki, amin sokat dob a versenyek, az autók és a versenypályák jó kis retró érzete – az 1960-as évek közepén járunk, mellesleg. Mert itt minden apró részletre figyeltek, a reklámtábláktól kezdve a napszemüvegekig, anélkül, hogy elvesztek volna a részletekben. Sőt! Mert annak ellenére, hogy tényleg iszonyú szórakoztató és izgalmas itt minden, van emberi dráma is bőven, a megélt súlyos kudarcok, a vereség és a veszteség, amiből ez a két ember, a két főszereplő építkezik, az az érzés, hogy bármikor eldobhatják őket azok, akiknek tényleg csak a pénz számít, végig ott van, és csak nagyon ritkán feledkezünk meg róla. Mint mondtam, ez a film nem a hatalmas amerikai autógyárról szól, amit úgy hívnak, hogy Ford.

Már csak az a kérdés, hogy Mangoldék hány Oscar-díjat visznek majd haza.

Értékelés: 9/10   

A Ghymes bemutatja: Szarka Tamás és zenekara újévi koncertje