Az első áruló - Beszélt, de 33 rokona bánta

  • Vízer Balázs

Két fiát is megölték, nem csoda, hogy csalódott a Cosa Nostrában a volt maffiózó, az első, aki nyíltan beszélt a szervezet felépítéséről, döntéshozataláról és piszkos ügyleteiről. És már dőlt is a kártyavár...

Emlékszem, kiskoromban, ha Olaszországról mondtak be valamilyen hírt, azok vagy egy újabb kormányválságról vagy egy vizsgálóbíró meggyilkolásáról, esetleg emberrablásról szóltak, és mindig furcsálltam, hogy egy ilyen életvidám országban ennyi rossz dolog történik. Az olasz életszeretet és a hihetetlenül brutális bűnözés közötti összefüggésekről azóta sem világosodtam meg, és ebben Az első áruló sem segített, pedig hősei itt is vérben tocsognak, hogy aztán a keblükre öleljék szeretteiket és elénekeljenek egy szép dalt.

A címbeli áruló nem más, mint a szicíliai Tommaso Buscetta, aki a különböző bűnszervezetek között a szülővárosában dúló leszámolások elől Brazíliába menekül – a felesége brazil, amúgy -, és amikor sok évi huzavona után kiadják Olaszországnak, beszélni kezd. Megnyílik Falcone vizsgálóbíró előtt, aki a tanúvallomásának köszönhetően tudta térdre kényszeríteni a szicíliai maffiát, a Cosa Nostrát. Aminek persze ára volt – a férfinek a maffia 33 rokonát végezte ki, sokukat még a tárgyalás előtt, másokat közben és utána, és aki tájékozott az olasz közelmúltat illetően, az mást is tud az üggyel kapcsolatban. A veterán rendezőnek, Marco Bellocchiónak (A test ördöge, Szem, száj, A lepke álma), aki már a hatvanas évek közepe óta tolja az ipart, már nem is volt más dolga, mint szépen kibontani ezt a kissé kusza történetet és jó arcokat találni hozzá.

Bár a történet Olaszországban meglehetősen ismert, Az első áruló forgatókönyvének születését hosszú kutatómunka előzte meg, hogy jegyzőkönyvek és tanúvallomások alapján rekonstruálják a történéseket. Itt nyilván nem elsősorban az események sorrendiségén és pontos ábrázolásán volt a hangsúly, hanem azok hitelességét akarták megalapozni, és ugyanez a helyzet az arcokkal is. Az olasz casting ügynökségeknél nyilván amúgy is teli van a mappa maffiózó kinézetű alakokkal – ami azt illeti, szerintem egy átlag külvárosi kávéházzal is ugyanaz a helyzet Palermóban -, Bellocchiónak csak válogatnia kellett, és jól válogatott. Jól választotta ki a főszereplőjét, a rendszerint szimpatikus alakokat játszó, de itt azért messze nem egyértelműen jófiú Pierfrancesco Favinót (A férfi, aki szeret, A tűzvonal), akinek masszív jelenléte van, a vállát ezer tonnányi súly görbíti, és olyan egót varázsol a vászonra, ami tényleg elviszi a filmet. Ugyanilyen jó az egykori barátot, későbbi legfőbb ellenséget alakító Fabrizio Ferracane , és szinte mindenki más is, és ilyen szempontból Az első áruló kicsit olyan, mint egy Martin Scorsese film, ahol a mellékszereplők sokszor vannak olyan izgalmasak, mint a főhősök.  

Más kérdés a történet, és nem azzal van a gond, hogy ne lenne izgalmas, amit itt látunk. Merthogy még a gyakori ritmusgondok mellett is izgalmasabb, mint tíz átlagos amerikai akciófilm együtt, a kérdés inkább az, mi merre fut ki, és mi igaz abból, amit látunk. A gyilkosságok nyilván valóban megtörténtek, azt is tudjuk, ha máshonnan nem, a végén egy feliratból, hogy kit mennyi évre ítéltek el, inkább azt nem tudjuk, ki volt maga az „áruló”, Tommaso Buscetta. A saját sztorija szerint ő egy jó maffiózó volt, aki állítólag sosem volt érintett kábítószercsempészetben  - pedig úgy tűnik, nagyon is az volt -, sőt, szerinte pont a heroin tette becstelenné a Cosa Nostrát, és ezért fordult a szervezet ellen. A film második felében azonban Bellocchio néha elejt olyan dolgokat, amik másra utalnak, amik megkérdőjelezik az addig elhangzottakat – vagy amik félreérthetők, de az sem jó.

Így viszont nem mindig volt egyértelmű, kit mi motivál, mit akar elérni, és egy olyan világban, ahol gyerekkori barátok ölik egymást, ahol a vidám esküvőt sötét temetés váltja, ugyanazokkal a szereplőkkel, ahol bárkiből lehet áldozat, és ahol olyan természetességgel végeznek valakivel, mintha a villanyt kapcsolnák le. És pont ez Az első áruló legfőbb erőssége, hogy ennyire természetes könnyedséggel, de halálos komolysággal mutatja be ezt a világot és ezt a viszonyrendszert.  És itt nem a leszámolások vagy a lebukások csak a legfontosabb részek, hanem a szembesítések is, amikből a „maxiperként” elhíresült tárgyalássorozatból több is akadt. Ezek a cifra anyázásokkal díszített szópárbajok a legízesebb, ugyanakkor legjellegzetesebb részei ennek filmnek, és ezek tutira pont ilyenek voltak, vagy még ilyenebbek a valóságban is. A napsütötte, vidám, szeretetteljes Olaszországban! 

Értékelés: 7/10