Az Y-generáció fekete-fehérben kallódik – Legjobb úton

A művészfilmekben valaki mindig hazatér, hogy akaratlanul is szembenézhessen a múltjával, és ehhez néha elég 8500 euro és pár underground zenész. Meg a holland filmakadémia.

A Legjobb úton című magyar-holland film 2015-ös keltezésű, és ilyenkor eltűnődik az ember, miért telt el ilyen sok idő, mire a mozikba került, a válasz pedig nagyjából a következő. Azért nagyjából, mert nem a rendezőtől tudom, hanem gondolom, de a film közvetlenül a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan nyomában ért volna el hozzánk, amihez túl sok mindenben hasonlít, és ez nem lett volna szerencsés, másrészt feltehetően kevés forgalmazó kapkodott egy ilyen filmért.

De miben hasonlít a Legjobb úton a VANra, és milyen is ez a film? Ez egy Y-generációs film, egyrészt, másrészt egy elsőfilmes fiatal srác nagyon személyes jellegű, fillérekből készült munkája, semmi másról, mint a helykeresésről. És aki a helyét keresi, az egy bizonyos Nándi, aki hét éven át járta Európát, mindenhol zenélt, az nem derült ki, milyen minőségben, utcazenészként vagy komolyabban, de azt megtudjuk, hogy az nem jött össze, amit szeretett volna, akármi is volt az, de most hazatér. Igaz, csak azért, hogy megvárja, míg megérkezik az új-zélandi munkavállalási vízuma, és addig anyukájánál lakik a régi családi házban, valahol vidéken egy kisvárosban. Az anyukájához ugyan alig beszél, egy gesztusa sincs felé, ami nem tudom, hogy a karakterhez tartozik-e, vagy erre nem figyelt eléggé a rendező, de megkeresi régi barátait, és egy koncerten megismerkedik egy fiatal énekesnővel, akivel hamar összemelegednek.

És a szűk hatvanöt percbe még belefér a 20 éve nem látott édesapa felbukkanása, egy kis pesti bulizás, egy börtönvizit egy régi havernál és egy cseh(?) cimbora villámlátogatása, aki balkáni turnéra hívná Nándit. Vagyis történnek dolgok, de az embernek az az érzése, hogy mégsem, mert itt az életérzés számít, a céltalanság és a folyamatos mehetnék, miközben a srácban mégis ott motoszkál az, hogy nem is olyan rossz tartozni valahová, valakihez. És ez nyilván magáról a rendezőről, Túri Bálint Márkról is szól, aki Párizsban, majd Hollandiában tanult filmrendezést, sőt, a film a vizsgamunkája a holland filmakadémián, de mégiscsak itthon csinálta, és fillérekből, alig 8500 eurónyi összegből, haverokkal, amatőrökkel. Azaz színészként amatőrökkel, mert a szereplők egy része ismert underground zenész.

 

A főszereplő Cservenka Ferenc egyben a film zenéjét is szerezte, sőt, a rendezővel együtt társforgatókönyvíró, a női főszereplő, Walters Lili (Free Entry, Aranyélet) pedig saját számait énekli, és a cseh havert játszó Lajkó Bence is egy rakás együttesből - Acid Benci, Presszó, tangó, libidó, Plutó – lehet ismerős. Azt speciel nem értettem, miért kell egy cseh szereplőt egy magyar színésszel eljátszatni, mert Lajkó nyilván jó arc, és megértem, hogy Túri szerepeltetni akarta, de egy ilyen film potenciális közönsége nyilván mérföldekről is felismeri, ha valaki vaskos magyar akcentussal beszéli az angolt, pedig szlávnak kéne lennie. Ez persze nem főbenjáró bűn, és leginkább a film lassú tempója, viszonylagos eseménytelensége miatt feltűnő, amit néhány színes animációs betét szakít meg egy játékűrhajóssal, aki nyilván szintén az elvágyódást, az álmokat hivatott megjeleníteni. És az animáció már csak azért is színes, mert maga a film fekete-fehér, hisz mi mást rendezne egy elsőfilmes rendező?

Értékelés: 6/10   

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu