Bérgyilkost fogadtam - Cuki a bérgyilkos, aranyos az áldozat

  • Vízer Balázs

A fiatal, cél nélküli, öngyilkos hajlamú srác és a régi motoros bérgyilkos találkozása a híd korlátjánál egy mindkettőjük számára kecsegtető megbízást hoz, de naná, hogy meggondolja magát a megrendelő!

Aki Kaurismäki még 1990-ben készítette el Bérgyilkost fogadtam című, Londonban játszódó szatíráját a francia újhullám ikonikus alakjával, Jean-Pierre Léaud-val a főszerepben. És most újra elkészítette valaki más, a nagyjából teljesen ismeretlen Tom Edmunds ugyanazt a történetet, pár apró változtatással, de a lényeg ugyanaz. Valaki meg akar halni, de mivel öngyilkossági kísérletei rendre kudarcot vallanak, a munkát kiadja valaki másnak, egy profinak. Aztán hősünkkel végre valami jó történik, és mégis élni akar, ám a megbízást már nem lehet lefújni.

Hősünk, William tíz sikertelen öngyilkossági kísérlet  - gáz, akasztás, folyóba ugrás, egyebek - után megbíz egy idősödő bérgyilkost a feladat professzionális végrehajtásával. A bérgyilkos egy hetet kap a megbízás teljesítésére, és szerződésben rögzítik, ha ennyi idő alatt nem sikerül a túlvilágra küldeni a fiatalembert, akkor a megbízó visszakapja a pénzét. Merthogy Angliában járunk, itt minden a megfelelő keretek között zajlik, az agg gyilkos például a Bérgyilkos szakszervezet tagja, havi kvótát kell teljesítenie, és mivel ez már nehezen megy neki, egyrészt komoly árengedményre is hajlandó, másrészt nagyon komolyan veszi a munkát, amit lehetetlen visszamondani. William azonban váratlanul találkozik álmai nőjével, régóta a fiókban őrizgetett könyvét is kiadnák, így szeretne elállni a megállapodástól.

És a fentiekből adódóan sok minden kiszámítható itt – és sok minden nem. Például az nem, hogy az új Bérgyilkost fogadtam igazi főszereplőjévé végül a veterán gyilkos válik, az ő dilemmája, hogy mi lesz vele, ha nyugdíjba kell végre vonulnia. Amit a társai és a szakszervezet elnöke – a nagyon szórakoztató Christopher Eccleston – meglehetősen nyomatékosan kérnek tőle. És ehhez itt van az igazi veterán, kétszeres Oscar-jelölt Tom Wilkinson, aki talán sosem volt fiatal, deres homlokkal jött a világra, és már az óvodában is szivarozott. És Wilkinson hozza a formát, aki ha nem is élvezettel,  de hozzáértéssel öl, aki igazi angol módjára asszisztál felesége hobbijához – a beszédes asszony párnákat hímez és versenyekre jár velük - , ő maga pedig szeretett hullámos papagájaival szeret diskurálni.

És ebben van a film kettőssége is. Mert amit Wilkinson és a rendező, illetve a másik főszereplő, Aneurin Barnard (Dunkirk) csinálnak, az nagyon aranyos, szimpatikus, kedves dolog, jól is van megcsinálva, de mint a legtöbb hétköznapi brit dolog, nem sziporkázóan izgalmas vagy látványos. Szépen rendben lecsordogál a szerethető, pár udvarias poént és nem túl meglepő fordulatot tartalmazó sztori, aztán megihatunk egy csésze teát egy kis vajas süteménnyel, de lehetőleg olyan csészével, amin II. Erzsébet királynő arcképe díszeleg. Anglománoknak mindenesetre kötelező, Christopher Eccleston pedig azért hoz némi színt, hangot és indulatot a nagy angol udvariaskodásba.

Értékelés: 7/10