Csodapark - Amikor a fantáziának saját fantáziája van

Nem nagy stúdió rakta össze, nem egy nagy rakás pénzből csinálták, de nagyon szerethető, nagyon jól néz ki, és még szíve is van a hatalmas adag fantáziával megáldott kislány történetének.

Vidámparkban filmet forgatni hálás dolog. Nem olcsó, de hálás dolog, hiszen azt minden gyerek szereti, és talán a morcos felnőttekből is előcsalogat néhány régi, kellemes emléket. A pár hete bemutatott Dumbó is nagyrészt erre épült, és erre épült a hányattatott sorsú Csodapark is. Hogy miért hányattatott sorsú, azt majd a legvégén áruljuk el, mivel érdemileg nem tartozik a tárgyhoz, a lényeg, hogy egy újabb kedves, szerethető gyerekfilm született vidámpark tematikában, ami, mivel nem valamelyik nagy stúdió készítette, nem fog igazán hasítani, pedig van benne anyag, ahogy szokták mondani, és fantázia is. Sőt, az egész a fantáziáról szól.

Merthogy a címbeli csodapark létezik is meg nem is. Mert az már eleve gyanús lehetett a jó megfigyelőknek, hogy a plakáton a kislány mellett egy csimpánz, egy kék medve, egy vadmalac, egy sül és két hód látható, és ilyeneket még egy vurstliban sem látunk, nemhogy egy igazi vidámparkban. És tényleg, a dolog egy rendkívül élénk fantáziával és igazi kreativitással, illetve két igen engedékeny szülővel megáldott kislány képzeletében létezik. June odahaza a plüssjátékaival játszva találja ki és bővíti folyamatosan a park részeit és új attrakcióit, mi viszont azt is látjuk, hogyan működik mindez a másik oldalról. Ott ugyanis Mogyoró, a csimpánz varázsolja a közönség elé mindazt, amit egy titokzatos hang a fülébe susog – miközben szerintem ráhajt az anyukákra -, és ez egy tökéletes párosítás, egészen addig, amíg a kislány édesanyja meg nem betegszik.

Onnantól kezdve June jókedve és kreativitása eltűnik, a csodapark pedig hanyatlásnak indul, ellepik az életre kelt és gonosszá vált pici ajándéktárgy majmocskák. És egy szép napon úgy alakul, hogy a lány tényleg eljut a parkba, amit persze neki kell megmentenie, és ebből tényleg valami izgalmas dolog sül ki. Tévedés ne essék, a Csodapark nem ugrik meg semmilyen rekordot, nem hoz semmi forradalmian újat a műfajba, de nincs igazán gyenge pontja, nincs rossz karaktere vagy a sztorinak különösebb hibája, a látvány pedig teljesen rendben van. És az utóbbi azért elég fontos egy olyan darabnál, ami a fantázia erejéről szól. És mindez, gondolom, az átlag Disney és/vagy Pixar film költségvetésének a töredékéből jött ki, hiszen a filmet az eddig két produkciót jegyző Ilion Animation Stúdió gyártotta a Nickelodeon számára – a gyerekcsatorna most szállt be a filmbizniszbe a Paramounttal társulva, és ők jegyzik majd a Dóra és az elveszett Aranyvárost is.

És miért is hányattatott sorsú ez a mindenkinek ajánlható, kedves produkció? Mert a Josh Appelbaum és André Nemec forgatókönyvíró páros öt éve látott neki a projektnek, ami egy ilyen esetben nem rengeteg idő, és találtak is hozzá egy tehetséges, tapasztalt animátort egy bizonyos Dylan Brown személyében, akinek ez volt az első rendezése. Aztán a pasast ki kellett rúgni, mert több kolléganője is szexuális zaklatással vádolta, és ott álltak a már leforgatott filmmel, de még az utómunkálatok előtt. Végül szereztek három szakembert is arra, hogy befejezzék a filmet, de a szakmai szabályzat, vagyis a Rendezők Céhe előírásai szerint ők nem kerülhettek a stáblistára, ahogy a kirúgott ember sem, így nem került fel egyetlen név sem rendezőként a stáblistára. Ami azért elég meglepő.

Értékelés: 7/10