Amikor kijött az első előzetes, abból már látszott, hogy a Dolittle a legjobb esetben is egy szórakoztató közepes darab lesz, és azon gondolkodtam, hogy a pályafutása csúcsán lévő Robert Downey Jr. -nak vajon miért kellett egy ilyen szerep. A film megnézése előtt a legjobb válasz, amire jutottam az volt, hogy a Bosszúállók: Végtelen háború és a Végjáték után valami könnyedet, valami fizikailag és érzelmileg is kevésbé megerőltetőt akar készíteni, de most már azt gondolom, hogy valami más is vonzotta a történethez. Az ő Dr. John Dolittle-je ugyanis pont olyan megtört és zakkant figura, akiket mindig is előszeretettel játszott – de ez itt szinte minden karakterre igaz.

Merthogy a rövid animációs felvezetésből kiderül, hogy bár az állatokkal beszélni képes különc Dr. Dolittle Viktória királynő Angliájának híres gyógyítója volt, aki kedvesével bejárta a világot, szerelme halála óta kedvenc állatai társaságában remeteként él vidéki birtokán. Mit szépítsünk, egy érzelmi roncs, aki úgy néz ki, mint Tom Hanks a Számkivetettben, és ijedtében az asztal alá bújik, ha megszólal a csengő. Márpedig sok év után megszólal a csengő, sőt, ketten is érkeznek hozzá, egy kisfiú (Ralph Ineson) egy sebesült mókussal, és a királynő hírnöke, aki a Buckingham palotába hívatja. Az ifjú uralkodónő ugyanis súlyos beteg, Dolittle pedig kénytelen-kelletlen útra kel egy titokzatos sziget felé, hogy megtalálja a gyógymódot, és vele tart a mókusos fiú, egy pánikbeteg gorilla, egy nagyszájú kacsa, egy jókedvű, de fázós jegesmedve, valamint egy bölcs papagáj, aki Dolittle legközelebbi tanácsadója és bizalmasa. A nyomukban pedig ott lohol a doktor egy régi ellenlábasa (a nagyon vicces Michael Sheen), az is kiderül, hogy a királynő nem magától lett beteg, azután pedig ezer veszély vár a díszes társaságra.

Hát nem a Dolittle a legjobb korhatáros kalandfilm, nem a legjobb fantasy – a nemrég futott Jumanji-filmek ennél sokkal jobbak -, pedig látszik rajta, hogy jó sok pénzből, sok munkával készült. Csak nem jött össze egy tényleg ütős, céltudatosan előrehaladó történet, helyette felesleges kitérőket és lapos akciójeleneteket kapunk egy sokak szerint nagyon unott Downey Jr.-ral. Ennek azonban van magyarázata: Stephen Gaghan rendező (Sziriána, Traffic), aki Hugh Lofting második Dolittle-könyvéből, az 1922-es Doktor Dolittle utazásaiból dolgozott, nem a sztorira, hanem a látványra és főleg a karakterekre koncentrált. Azért is tűnhet enerváltnak Downey Jr., mert nem ő az egyetlen fontos szereplő, és bár néhány jelenetben megidézi a Sherlock Holmes hangulatát – ugyanaz a kor, és Dolittle is egy bogaras lángelme -, de sokszor átadja a terepet, például ChiChinek, a hatalmas erejű, de gyáva gorillának, hadd ragyogjon. És én nagyon bírtam, hogy ezek a figurák ennyire zizik, és ilyen kattantak.

És a Dolittle nem is a kalandról szól vagy arról, hogy a doki beszél az állatokkal, hanem arról, ki hogyan küzd meg a saját hibbantságával, és a többiek hogyan tudnak neki segíteni. És ez egy elég szimpatikus üzenet, nem? Ami pedig a látványt illeti, az többnyire remek, néha közepes és egy esetben pocsék, már ami az állatokat illeti – a többi erős közepes. A gorilla, a jegesmedve vagy az arapapagáj baromi jóra sikerültek, míg a szemüveges kutya csapnivalóra. Érdekes egyébként, hogy bár logikusan a kutya az egyik leggyakoribb állatszereplő, egy nyavalyás szitakötőt is jobban meg tudnak csinálni – ennél már csak a farkasokat szokták jobban elpuskázni, de az meg egy vad kutya, nem igaz? Ja, és az őrült kalóz a festett szemével Antonio Banderas - nekem is úgy mondták, mert magamtól nem jöttem rá!

Értékelés: 7/10