Drukkoljunk a bunkó prolicsajnak! - Én, Tonya

Tonya Harding elképesztő dolgokra volt képes a jégen, és nyilván köze volt legfőbb riválisa megtámadásához, de itt az is kiderül, milyen mélyről indult és hányan próbálták lenyomni.

1994. január 6-án egy ismeretlen férfi megtámadta Nancy Kerrigant, és bár a közhiedelemmel ellentétben nem törte össze annak térdkalácsát, a műkorcsolyázónő nem vehetett részt a következő versenyen. Szinte azonnal kiderült, hogy a tettest Kerrigan legfőbb riválisa, Tonya Harding volt férje bérelte fel, akivel a nő még mindig viszonyt folytatott. Logikus, hogy Harding minimum tudott a dologról, rá is ment a karrierje, az eset, amelyet a bulvársajtó a lehető legjobban fel is fújt, a sporttörténelem egyik leghírhedtebb epizódja lett, Harding pedig gyűlölet és köznevetség tárgya lett – egészen mostanáig.

Azt nem árt tudni, hogy a kétszer is országos bajnok, kétszeres olimpikon - és az első amerikai műkorcsolyázó, aki tripla Axelt ugrott – Harding elképesztő hátránnyal indult mind a sportban, mind az életben. Igazi lumpenproletár családba született, apja már hamar lelépett, kibírhatatlan anyja pedig egyben a hajcsára is volt a kislánynak, aki egy olyan sportban próbált érvényesülni, ami főleg úrilányoknak volt fenntartva, és ahol az elegancia majdnem annyit számít, mint az ügyesség és a technika. Ráadásként egy bugrishoz ment hozzá, aki verte és anyjához hasonlóan rendre megalázta, Tonya, aki asztmás volt és a sport mellett többnyire fizikai munkát is végzett, mégis fantasztikus sikereket ért el. Aztán persze jött a csúfos bukás, és Craig Gillespie (Plasztik szerelem) filmje is mindent ebből a szemszögből láttat, miközben azt is igyekszik láttatni, mi miből következett, mi miért történhetett.

Mindehhez a legjobb kiindulópont egy éjfekete vígjáték, egy olyan szatíra, ahol semmi sem szent, egy adott ponton mindenki nevetségesség válik és minden megkérdőjeleződik. Bár Gillespie nyilvánvalóan Hardinggal szimpatizál – a volt férj és annak régi cimborája, aki Tonya testőrének mondta magát, olyan istenverte sötét idióták, hogy eleve képtelenség akár egy kicsit is kedvelni őket -, ugyanakkor eljátszik azzal a nyilvánvaló lehetőséggel is, hogy Harding nem csupán neveltetése és ex-pasija áldozata volt, hanem maga is manipulálta a körülötte lévőket. Margot Robbie tökéletesen érzékelteti ezt a kétértelműséget, és persze azt a keménységet, amit egy olyan lány áraszt magából, aki kisgyerekként már tudott hegeszteni, autót szerelni és vadászni.

És az itt jócskán megcsúnyított Margot Robbie tökéletesen hozza ezt a karaktert. Miközben elképesztően közönséges, sosem lesz belőle karikatúra, mindig két lábon áll a földön, minden indulatát jó irányba vezényli, jól viszi előre a karaktert, sőt, időnként némi gyengédséget is tud csempészni ebbe az érzelmileg súlyosan károsodott alakba. Amiben elsősorban az anyát játszó Allison Janney van segítségére, és nem véletlen, hogy mindketten Oscar-jelölést kaptak - a film harmadik jelölését a vágásért kapta. Janney, aki ironikus módon fiatalként maga is műkorcsolyázó volt, míg bele nem szaladt egy üvegajtóba, zseniális egy zseniálisan megírt szerepben, és igazi élvezet őt utálni. Csak úgy árad belőle a megvetés minden és mindenki iránt, minden mozdulatára figyelni kell, nem is dicsérem tovább, nyilván mindenki érti, miről van szó.

Mégis azt hiszem, hogy Robbie-é a nagyobb érdem, hiszen ő nem karakterszínész, sosem volt szüksége ennyire árnyalt játékra – eddig többnyire elég volt dögös szőkének lennie. Most szó szerint sörbe áztatott hajjal – ez minden másnál jobban adta vissza a töredezettséget és ápolatlanságot –, gyakran ordenárén és nevetségesen visz a hátán egy egész filmet. Az pedig szinte ironikus, hogy az eddig szuperhősként, a Tél Katonájaként ismert Sebastian Stan játssza a gyenge akaratú, mégis hihetetlenül kártékony, ostoba férjet, és ne feledjük, a szatíra mellé kapunk egy sportfilmet is, és a műkorcsolyázós részek is remekül működnek, és a gyengébbek kedvéért még el is magyarázzák azt, amit el kell magyarázni. És lehet rossz egy olyan film, amiben egymás után szólal meg a Siouxsie and the Banshees The Passenger feldolgozása, a Gone Daddy Gone a Violent Femmestől és a Dire Straits örök himnusza, a Romeo and Juliet, ami korántsem az a romantikus szerelmesdal, mint aminek hiszik, sőt!

Értékelés: 9/10

 

Kövessen minket a Facebookon!

Budapest Bár a MÜPÁban
Budapest Bár a MÜPÁban

2018. október 22., 20:00, MÜPA

Jegyvásárlás