Néhány látványos, de tökéletesen üres munka után Tim Burton visszatért kedvenc terepére, a cirkusz világába, hogy megcsinálja a tökéletes színes-szagos érzelmes, mégis vicces Disney-filmet egy kiselefánttal.
A Disney és Tim Burton szépen egymásra találtak, és az Alice Csodaországban (2010) után újabb közös munkára vállalkoztak, ahol a különc rendező nagyjából szabad kezet kapott, ami jó hír. Merthogy az alapanyagként szolgáló 1941-es egész estés animációs film sztorija és meghatározó elemei csak nagyjából egyharmadát adják ki az új Dumbónak, a többi saját találmány, beleértve a legtöbb emberszereplőt és azt a nem elhanyagolható tényezőt, hogy itt nincsenek beszélő állatok. Szerintem ciki, ha egy élőszereplős gyerekfilmben beszélnek az állatok! Más kérdés persze, hogy az eredeti Dumbót jó eséllyel senki sem látta azok közül, akik az újra jegyet vesznek, de mindig jó tudni, hogy megdolgoztak a pénzünkért!
Az egész úgy kezdődik, mint a Bagger Vance legendája és sok más film: a hős katona hazatér az I. világháborúból, és nem csak lelkileg sérülten. Holt Farrier százados, a Medici vándorcirkusz egykori sztárja fél kézzel tér vissza két gyerekéhez és a társulathoz, és időközben szeretett feleségét is elvitte a spanyolnátha, a lovait és mindenét elkótyavetyélték, amíg elvolt, szóval van honnan felállnia. És nem rózsásak a kilátások, az egyetlen munka, amire Max Medici cirkuszigazgató be tudja osztani, az az elefántok gondozása, így ő van ott, amikor világra jön Dumbo, a túlméretezett fülű kiselefánt, akit egészen addig körberöhög a nagyérdemű, amíg ki nem derül, hogy képes repülni. A csodalény híre eljut az ország legnagyobb, legmodernebb cirkuszának igazgatójához is, aki rögtön lecsap a lehetőségre.
A Dumbo rengeteg mindenről szól, és ez jó! Arról, hogy a nagy hal mégsem eszi meg mindig a kis halat – ami azért ironikus, mert Burton sok szempontból saját, 2003-as munkáját, a Nagy Halat vette kindulópontként -, arról, hogy sokszor jó másnak lenni, ami szintén a rendező vesszőparipája, és persze a család fontosságáról. Merthogy Dumbo képességeit nem a háborús hős apuka, hanem a gyerekei fedezik fel, ők bátorítják, ők védik meg és végül ők hozzák újra össze az anyukájával - mert a család nem csak az embereknél fontos. És van a filmnek sötét oldala is, már hogyne lenne egy Tim Burton mesének! Mert Dumbót elszakítják az anyjától, aki akaratlanul is egy ember, igaz, egy nagyon gonosz ember halálát okozta, az új futurisztikus cirkusznak pedig vannak pokoli bugyrai is, amitől persze minden sokkal izgalmasabb lesz. Mert ez a film nem csak szemkápráztatóan jól néz ki, fantasztikus CGI munkával, de van mögötte tartalom is, ami nem mondható el Burton minden munkájáról az elmúlt évekből – igen, rád gondolok Éjsötét árnyék és Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei!
Azért persze ne szaladjunk túl messzire, a Dumbo nem korszakalkotó vagy zseniális mű, csak nagyon jól van megcsinálva, és van szíve is, ám a látvány néha megeszi a történetet, a tempó pedig a majd’ kétórás játékidő ellenére sem mindig engedi kibontakozni a szereplőket. Olyan ez kicsit, mint maga a cirkusz, ahol mindenki kap egy kis időt a saját számára a reflektorfényben, majd jön a következő attrakció, ami nem feltétlenül baj, pláne, hogy a rendező ezúttal kifejezetten gyerekeknek dolgozott, de jó lett volna, ha Burton bácsi megint a halhatatlanságra tör. Amihez persze lehet, hogy kellettek volna régi múzsái, Helena Bonham-Carter, aki már nem a felesége, és Johnny Depp, aki pedig már nem a régi, de itt van Danny DeVito régivágású cirkuszigazgatóként, illetve Colin Farrell a háborús hős apukaként, és Eva Green az első látásra hidegszívűnek tűnő csodaszép légtornászként. És itt van a mindig zseniális, a gonosz jövő képviselőjeként Michael Keaton – ő mindig ugyanazt csinálja, a fogait csikorgatja és mániákusan mozgatja a szemeit, mégsem lehet megunni. Ő izgalmasabb figurát játszik, mint a csodaelefánt bébi!
Értékelés: 8/10
