Duplakritika: Galaxis őrzői 2 - Freudi motívumokkal tűzdelt űrkalandok

  • Szűcs Gyula / PORT.hu
  • Vízer Balázs

Az egyik legjobb szuperhősös képregényfeldolgozással a Marvel magasra tette a lécet önmagának is, így eleve kérdés volt, maradt-e elég ötlet, szufla és poén a folytatáshoz. Jelentjük, az első rész receptje most is működik, és mi megtaláltuk ennek a jó és a rossz oldalát is.

Kiknek ajánljuk? Akiknek nem nőtt be teljesen a fejük lágya, akik inkább a humorra mennek rá, ha sci-firől van szó, de nem bánnak egy kis akciót sem, és persze akik kifejezetten a 70-es évek zenéire utaznak.

A műfaj

Pozitívum: Elég nehéz behatárolni A galaxis őrzői 2 műfaját, mert oké, hogy űrhajók meg képregényfüzetekből átvett szuperhősök vannak benne, de a klasszikus sci-fik meg a szuperhősfilmek nem ilyenek. A galaxis őrzői inkább egy látványos, de minden tudományosságot nélkülöző, harsány csillagközi kaland, pont amilyennek megszerettük a Flash Gordont, a Star Warst, Az ötödik elemet, a Fireflyt, vagy épp az Abrams-féle, újragondolt Star Treket. Ezt a több műfajt magába sűrítő alzsánert legkönnyebben talán úgy írhatjuk le: vagány űrfantasy, ahol minden látványos lézerpuskalövésre és ionrobbanásra jut két rekeszizomszaggató poén, a laza főhősök pedig mind Flash Gordon meg Han Solo paródiái. Ebben az önfeledt bolygóközi ökörködésben a Marvel-féle A galaxis őrzői franchise jelen pillanatban verhetetlen – de persze csak azért, mert a hasonló alapokról induló Star Wars mára egy komoly, helyenként nyomasztóan sötét, modern mítosszá nőtte ki magát.

Negatívum: Hát ez az, van itt műfaj egyáltalán, vagy James Gunn rendező csak egy bazinagy filmes svédasztalról szedett le mindent, ami neki tetszett? Mert a sci-fi alapra jön egy képregényvilág, arra a vígjáték, arra aztán a látványos akció, és persze a mostanában oly divatos retrohangulat és még néhány egyéb motívum, például szerelmi szál, családi dráma és műfajparódia. Olyan, mintha egy őrült nagy filmes falafelbe kerülne a néző, aminek az összetevői külön külön nagyon jók, néha még harmonizálnak is egymással, de együtt kicsit már elnyomják egymást. Elsőre ez a recept nagyon is működőképes volt, és logikus, hogy másodszorra sem változtattak rajta, ha egyszer működött - Hollywood nem a radikális stílusváltásokról híres hely -, de másodszorra mindez túl kiszámítható, túlságosan  bejáratott.

Illeszkedés a Marvel Filmuniverziumba

Pozitívum: Gyerekként sosem értettem, hogy miért szegény Pókembernek kell két fotósmunka meg lakbérbefizetés között megmentenie New Yorkot vagy épp egész Amerikát, miközben olyan félisteni hatalmú lények pecóznak a keleti parton, mint Thor, a skandináv viharisten, vagy a Fantasztikus Négyes, akik még piknikezni is a párhuzamos dimenziókba ruccannak át a csicsás űrjárgányaikkal. Na, A galaxis őrzői-univerzum szereplőihez képest Thor meg Fantasztikusék szinte már átlagemberek. Bármelyik űrcsehóban található tucatnyi hozzájuk hasonló figura, akik épp valami nagy, intergalaktikus balhét akarnak összehozni, vagy pont ellenkezőleg: odacsapni a csillagközi rosszfiúknak. Hogy a galaxis mennyivel grandiózusabb és érdekesebb kalandhelyszín a jó öreg Földnél, arra szerencsére már a Marvelnél is rájöttek: nem véletlen, hogy Thor és Hulk a Ragnarökben már űrgladiátorok lesznek, és végre nem egy sokadik földi szuperkatonát püfölnek.

Negatívum: Az első rész bája pont az volt, hogy ezek a hősök korántsem szuperek: Star Lord kisstílű gazfickó, Drax egy tuskó, Mordály elviselhetetlen pukkancs, és így tovább, így aztán nem is volt rajtuk teher. Másodszorra ez már egy kicsit túlontúl könnyed, néha túlságosan idétlen. Szegény Batmannek már olyan előtörténete van, hogy az kötelező jelleggel nyomja a vállát, neki szenvednie kell, kell a nagyívű tabló mögé, itt ilyesmiről szó sincsen. Ezek a fickók önmagukat is kiröhögik, ők a cserejátékosok, akik normál körülmények között labdába sem rúghatnának, de most övék a pálya. Ez tök jó is, amikor a marhulásról van szó, kevésbé meggyőző, amikor egyrészt valóban meg kell valamit menteniük, másrészt amikor igazi drámát kell megélniük. Arról nem is beszélve, hogy az itt bemutatott világok olyan szürreálisak, hogy nem is igazán izgulunk értük - ezt nyilván Gunn is érezte, és még rá is rakott egy-két lapáttal a különcségekre. Az elején megismert szuverének például igazi ripacsok, így némiképp érthetetlen, amikor egy órával később igazi ellenségként jelennek meg.

A sztori

Pozitívum: A galaxis őrzői 2 sztorija nagyjából annyi, amit már a bevezetőben is leírtunk: egy csapatnyi vagány űrharcos két poénkodás között látványosan megmenti az egész univerzumot, és közben csudajó '70-es évekbeli slágerek szólnak. A csillagrendszerek elpusztítását persze most kivételesen nem a Marvel-mozifilmek örök gézengúza, a kőtrónusán ücsörgő Thanos akarja, hanem valaki más – de ha megneveznénk, az már erősen spoileres lenne.

Negatívum: A jópofa jelenetek és látványos akciók azt próbálják meg feledtetni, hogy valójában alig van történet, és ami van, annak nincs sok értelme. A Galaxis őrzői megmentenek egy egész fajt, hogy aztán 3 perccel később magukra haragítsák őket, aztán megjelenik Peter Quill apja, aki egy egész univerzumot képvisel, de az égvilágon semmit nem tudunk meg arról. hogy is van ez és mit is akar, amit megtudunk, az pedig a legnagyobb blőd általánosság. Ennél valamivel izgalmasabb szál Gamora és kék féltestvére, Nebula sztorija, akik annak idején apjuk szeretetéért vívtak véres harcot, de ebből sem kerekedik ki sok, ahogy másból sem. Tudom, a képregények világa nem a finoman kidolgozott cselekményről szól, de a végső összecsapásra már minden olyan zagyva lett és annyian akartak annyiféle értelmetlen dolgot, hogy csak kapkodtam a fejemet. Pedig, ahogy az többször is kiderül, mindez nem szól másról, mint az apák és gyermekeik örök harcáról, és erről a rendező sokat mesélhetne az analitikusának.

A főszereplők

Pozitívum: A galaxis őrzői pont ugyanolyan viccesek és vagányak, mint amilyennek az első részben megismertük őket. És ami a legfontosabb: szerethetőek, ami sajnos sok Marvel-szuperhősről nem mondható el mostanában (igen, most rád nézek, Doctor Strange, te beképzelt, ripacskodó majom)! Drax egy harsány, izomagyú bunkó. Mordály egy életveszélyesen klepto- és piromániás, szőrös kis bajkeverő. Baby Groot a megtestesült cukiság maga, Star-Lord és Gamora pedig még mindig ugyanolyan kedvesen évődnek egymással, mint amennyire el akarják hitetni a külvilággal, hogy kőkemény harcosok. Az új filmben ráadásul velük bandázik az első részben megismert kék bőrű zsivány, Yondu és egy Mantis nevű, érzelemmanipuláló űrlány is – a magam részéről inkább őket nézném, mintsem Vasember, Pókember, Batman, Superman, meg a többi, dögunalmas, molyrágta képregénykarakter milliomodik tökugyanolyan kalandját.

Negatívum: Azt már előre tudni lehetett, hogy az új történet nagyrészt Peter Quill korábban is sokat emlegetett apja körül forog majd, és gondolom nem csak én örültem annak, hogy ezt a szerep végül  Kurt Russellnek jutott. Bár remek belépőt kapott - egy űrhajó tetején lovagolva jelenik meg, megmentve az egész csapatot -, később nincs igazán mit eljátszania. A karakternek egyetlen tulajdonsága van, a nagyzolás és kész. Jobban járt nála Yondu, az űrmartalócok vezetője, aki sokkal kidolgozottabb, színesebb és szórakoztatóbb, mint az első részben, pedig ott is szerettük, és még jobban járt a tufa Drax. Ez persze rögtön felveti a kérdést, miért rájuk figyelünk, amikor ez Peter Quill, vagyis a Star-Lord filmje? Mert vele nem sok történik, nem derül ki róla több és nem lesz több sem egy jópofa lúzernél, ahogy a szerelmi szál sem tekeredik tovább. Gondolom kell még három-négy rész, hogy közte és Gamora között tényleg legyen valami. Ami pedig Baby Grootot illeti, cukrot lehet kapni tőle, olyan negédes lett a figura.

Az alakítások

Pozitívum: Chris Pratt (Star-Lord), Zoe Saldana (Gamora) és Dave Bautista (Drax) látványosan lubickolnak a szerepükben, minden homlokráncolásukon látszik, hogy abszolút beleélik magukat ezekbe a karakterekbe. A Marvel-stáb pedig bőven gondoskodik annyi jó dumáról és látványos akciójelenetről, hogy ezek a ma még nem feltétlenül A-listás sztárok már tényleg elhiszik magukról: ha odateszik magukat ezekben a filmekben, ők is lehetnek olyan menők, mint a Bosszúállók. És idővel simán kereshetnek majd annyit, mint Robert Downey Jr. vagy Scarlett Johansson a szuperhősfilmjeikkel. A werkfilmek szerint persze Bradley Cooper és Vin Diesel is veszett jól érezték magukat, amíg felvették Mordály és Groot jeleneteit, de ami igazán ütős volt a Galaxis őrzői 2-ben az az öregfiúk, Tango és Cash nagy visszatérése: az Ego nevű, nagyhatalmú űrutazót alakító Kurt Russell és a veterán Galaxisőrző, Sylvester Stallone legalább olyan cool arcok ebben a filmben, mint a fiatalok. Sőt, Stallone saját csapatáról (tessék majd megnézni a stáblistát, tényleg igazak a rajongói konteók!) simán meg tudnék nézni egy újabb Marvel-blockbustert!

Negatívum: Én örülök, ha szemmel láthatólag mindenki jól érezte magát a forgatáson és a felvétel után még elmentek egy kicsit szkanderozni is. DE! A közös marhulás akkor működik, ha sikerül a nézőt is bevonni abba, ami a szereplők között történik, és ez nem mindig sikerül. Főleg Dave Bautistát lehet dicsérni, aki gyakorlatilag amatőr létére - egy pankrátorról van szó - viszi el a legjobb poénokat, Saldana viszont meglehetősen szürke lett, még úgy is, ha kapott pár drámai jelenetet a féltesójával - az őt játszó Karen Gillanre pedig annyi maszk és festék került, hogy nem látszik, mit játszik. Ami pedig a főszereplő Chris Prattet illeti, ő mintha rutinból játszana, újra arra bazírozva, hogy neki olyan kisfiús sármja van - pedig ez a sárm kopni látszik. Az igazi hős itt mégis Michael Rooker a fűrészfogú martalóc Yonduként - messze a legjobb jeleneteket produkálja ő és a sisteregve szálló, füttyszóra repülő nyílvesszője.

Ítélet:  8/10

A Galaxis őrzői 2

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu