Duplakritika: Valerian - Csalódtunk, és most nagyon fáj

  • Lakatos István
  • Vízer Balázs

Az előzetes ismét átejtett minket: grandiózus űroperát vártunk Bessontól, helyette egy közhelyes, zagyva űrkalandot kaptunk.

Kinek ajánljuk: Akiknek elég a látvány, és nem zavarja őket, ha a szereplők csak skiccek. És azoknak, akik Oravecz Nóra csecséből szopták ki az élet nagy igazságait.

Bevett szokásunk, hogy olykor ketten írunk kritikát egy filmről. Egyikünk az erényeit, másikunk a hibákat emeli ki. A Valerian és az ezer bolygó városa esetén azonban aránytalan lett volna ez a felosztás, így mindketten írtunk jóról és rosszról egyaránt. 

Az a képregény érzés

L.I.: Ha nem tudnánk, hogy egy népszerű, ám jobbára csak Franciaországban ismert képregénysorozat alapján készült a film, fel sem tűnne. Bár a képregényt akár megrajzolt filmnek is jellemezhetnénk, mégsem érdemes következetesen számonkérni annak tipikus jellegzetességeit. Mégis egy csomó képregényfilm rendelkezik az irodalmi alapanyag (mert bizony az) vizuális, dramaturgiai jellegzetességeivel. Bessonnak ez már a második képregényadaptációja (az Adéle és a múmiák rejtélye Jacques Tardi sorozata alapján készült), mégis Az ötödik elem az, ami a leginkább "képregényes". A Valerian csak az első fél órájában, pontosabban a remek interdimenzionális piacon rendezett csetepatéban mutat túl a modern sci-fik konzervlátványán, a továbbiakban csak nyomokban található meg az a különleges, a hollywoodi produkciótól merőben különböző stílus és hangulat, amit jobb híján (elég bénán) amolyan franciásnak nevezhetünk.

V.B: Nyilvánvalóan jelentős különbség van a francia és az amerikai képregény kultúrában, ráadásul sokak szerint Jean-Claude Méziéres annak idején pont az izomtól dagadó, öntelt amerikai szuperhősök antitéziseként hozta létre a korántsem tévedhetetlen, megannyi hibával rendelkező Valerian alakját. Ez jelen esetben akár pozitívum is lehetne, de az eredeti üzenet nem igazán jött át. Sokkal inkább egy komikus, kissé súlytalan alakot látunk, akinek itt semmiféle előtörténete nincsen, nem tudni, miért tartják olyan jónak, és hogyan került ide. Besson kétségkívül ért különös világok felépítéséhez, és a hírek szerint a Valerian és az ezer bolygó városa forgatását hároméves előkészítő munka előzte meg, amely során minden itt látható lényt és helyszínt már megalkottak, a tényleges forgatás pedig DeHaan és Cara Delevingne, illetve néhány más emberi szereplő mozgásának felvétele volt. Vagyis van látvány és van akció, csak valahogy nincs kidolgozott, egységes gondolatiság, nincs egy egységes váz, amire ez felépülhetne, az eredetű mű ízeit és alakjait megkapjuk, az árnyalatait aligha.

Valerian

A történet

L.I.: Bessonnak már a fénykorában is komoly problémái voltak filmjei ritmusával, még a Leon, a profi is kényelmetlenül be tudott lassulni. A Valerian soványka története már eredendően zavaros, így a játékidőt jórészt a feleslegesen túlhúzott és öncélú epizódok dagasztják jó kétórásra. Az Avatar stílusára hajazó, csak annál még giccsesebb (igen, még azt a szintet is meg lehet haladni) nyitójelenet értelmezhetetlenül hosszúra nyúlik, de a két ügynök már említett, bemutatkozó akcióját is sokkal jobban élveznénk, ha feszesebbre lenne vágva. De ezeket még simán el lehet nézni, a komoly gondok akkor kezdődnek, amikor hőseink megérkeznek a címben is szereplő Alphára. Az univerzum minden szegletéből származó, furábbnál furább lényektől hemzsegő gigantikus bolyváros bemutatása sajnos nem több egy röpke gyorstalpalónál, és pontosan  annyi, mint amit az előzetesekben láthattunk. Hihetetlen lehetőségek rejlenek ebben az elképesztő világban, különösen, hogy végre egy olyan űroperát láthatunk, amiben nem csupán humanoid lények császkálnak, hanem a legkülönösebb formájú és halmazállapotú szerzetek. Ehelyett kapunk néhány, egyébként egy pikareszk regényhez hasonlóan felcserélhető sorrendű, öncélú epizódot az űrváros különböző szegleteiben: rövidke kalandokat, amelyek során megfeledkeznek a fő történetszálról, és ami azt illeti, a néző is. A fináléhoz közeledve mintha eszébe jutott volna Bessonnak, hogy ideje lenne végre azzal is foglalkozni, és gyorsan, ám szájbarágósan lezavarja az egészet, olyan utalásokat emlegetve, amelyek korábban fel sem tűntek.

Feltétlenül ki kell azonban emelni a főcímet, ami egyszerűen zseniális. Néhány perc alatt lezavarja az űrtechnika fejlődését, az idegen civilizációkkal való kapcsolatteremtést és az Alpha megépülését, miközben Bowie Space Oddity-je szól - ez annyira vagány, annyira stílusos, hogy bátran betehetjük a legemlékezetesebb kezdőjelenetek közé.

Valerian

V.B: Minden a Besson által sok helyen hivatkozott Avatar giccses strandverziójával kezdődik, és az itt megismert éteri lények lesznek a történet mozgatórugói, illetve egy kicsi, tatuszerű állat, amiről mindenki azt állítja, író cuki, pedig nem az. Csak ezután jelenik meg Valerian és Laureline, hogy egy sivatagi dimenzióváltó kaland után Alphára érkezzenek, amelynek létét és működését sajnos csak egy montázs festi le, pedig a beharangozók nagy feneket kerítettek neki. Ha engem kérdeznek, a sivatagi rész, bár csak kitérőnek szánták, ezerszer izgalmasabb, de legalábbis szórakoztatóbb, mint ami később Alphában történik, aminek ugyan sűrű a szövete, mégsincs semmi súlya. Én ugyan jól szórakoztam, de a valaha készült legdrágább francia produkciótól lehet, hogy kicsit kevés. Összehasonlításként: az eddigi „rekorder”, az Asterix az olimpián 82 millió dollárba került, a Valerian viszont 197 és fél millióból készült – és itt euróban kell számolni.  

Valerian

Valerian maga

L.I.: A karakterek terén sincs Besson a helyzet magaslatán, a főszereplők jelleme egy-egy tőmondatban összefoglalható. Valerian végig meg akarja dugni Laureline-t. Kábé ennyi az ő jellemrajza. Egy másodperccel azután hogy már nem lőnek, esnek, robbantanak, már fűzi is a csajt, elég erőszakosan és tenyérbemászó módon. Az is teljesen hiteltelen, hogy ez a nagypofájú, egoista nyikhaj egy többszörösen kitüntetett szuperügynök legyen.  

V.B.: Ha csak egy helyenként irritáló és sokszor nem vicces, csak vicceskedő alakot akartak itt létrehozni, akkor sikerrel jártak. Ha azt akarták, hogy Valerian helyett Laureline-re figyeljünk, akkor szintén, és ha mindenáron azt szerették volna elérni, hogy senki se várjon folytatást, akkor sokan nagyon jól végezték a munkájukat. Ebből a Valerianból ugyanis ennyi pont elég. mint egy jópofa, de picit idegesítő srácból, akivel öt percig dumálsz egy buliban, aki ennyi ideig még szórakoztató is, de köszönöm, többet nem kérek belőle. Pedig látszik, hogy rajta is dolgoztak, a haján, a kütyüin, a ruháin és a mozgásán, de valahogy mégsem kelt életre a karakter – amivel/akivel ugyebár az a gond, hogy az átlagnéző nem fogja tudni, ki fia-borja ő.  

Az alakítások

L.I.: Olyanok itt nincsenek. Dane DeHaan elvileg jó színész, de a Valerianban értékelhetetlen. Azt viszont egyszerűen nem értem, hogy a különleges szépségű Cara Delevigne (és a szemöldöke) hogy a fenébe keveredett a filmbe? Egyáltalán: ki vezette szegényt annyira félre, hogy elhitte magáról, hogy kamera előtt a helye? Két órán keresztül forgatja a szemeit, és ennyiben ki is merül a színészi eszköztára, bár néhány, gyaníthatóan véletlen gesztusával már-már sikerül megidézni Tommy Wiseau színművészetét. És szerencsétlennek a film végén van néhány olyan alpárian közhelyes szövege, hogy azokba még Oravecz Nóra is belepirulna. Mégis, talán el lehetne siklani a borzalmas alakítások fölött, ha DeHaan és Delevigne  párosa jól működne, de a közöttük lévő kémia nagyon gyenge, és többnyire eléggé erőltetett. A többiek teljesítményéről nem érdemes beszélni, mert nincs is miről. Illetve Rihannát feltétlenül meg kell említeni. A több percnyi, teljesen öncélú vonaglás és pucsítás végeztével olyan kínosat alakít, hogy tudjátok, van az az érzés, amikor csúszol le a székben, eltakarod az arcod, és próbálsz úgy tenni, mintha nem lennél jelen. Na, olyat.

V.B.: Mondjon akárki akármit, Dane DeHaan nem főszereplő alkat, pontosabban nem egy nagy költségvetésű nyári blockbuster főszerepére való – inkább valami vicces vagy furcsa független filmhez illik, amikből csinált is egy párat. Nem teljesen értem, mit látott benne Besson, de ő maga sem veszi komolyan magát. Biztos az volt az utasítás, hogy legyen „olyan csibészes”, ezért végig félmosoly van az arcán, a hangját pedig igyekszik kicsit reszelni – mi eredeti nyelven néztük a filmet -, de mindez inkább póznak tűnik, mint egy átgondolt alakításnak. Az viszont tagadhatatlan, hogy van közte és Cara Delevingne között valami, amit rejtélyes okból kémiának szoktak nevezni, de legyen inkább összhang a neve. Delevingne-nek viszont nagyon fekszik a szerep, ami egy fokkal jobban is ki van dolgozva, ő pedig láthatóan komolyabban veszi a munkát. Vagy egyszerűen jobb színész, mint DeHaan…  

 Értékelés: 4/10