Egy esős nap New Yorkban – Woody Allent is meg lehet unni

Legalábbis a történeteit, a karaktereit, a kísérletezését az éppen menő fiatal színészekkel, és az örök nosztalgiát egy talán sosem létezett New York után.

Volt idő, amikor Woody Allen úgy érezte, hogy New York-i történeteivel csak ismétli önmagát, fogta magát, valamikor a 2000-es évek közepén Európába költözött, és egészen másfajta filmeket kezdett csinálni, mint korábban. A Match Point, Kasszandra álma vagy a Vicky Cristina Barcelona talán néha kicsit sötétebb, de mindenképpen izgalmasabb, nagyobb kihívást jelentő munkák voltak, mint amiket közvetlen előtte csinált. Majd szép lassan újra előhozta a régi témáit, és lassan megunta az öreg kontinenst, vagy hiányzott neki Amerikai és New York, és hazament, hogy olyan filmeket csináljon, mint régen, csak kicsit felvizezve. Vagy jobban felvizezve, ahogy haladunk előre.

Hogy egy pillanatra se higgyük, hogy a film bárhol máshol játszódna, a Nagy Alma ott szerepel már az Egy esős nap New Yorkban címében is, és bár nyitásként pár percet egy vidéki főiskolán járunk. Ide jár a rendkívül művelt, de végtelenül sznob Gatsby (Timothée Chalamet) és kedvese, Ashleigh (Elle Fanning), aki a diákújságtól kap egy izgalmas feladatot: egy felkapott művészfilmes rendezővel csinálhat interjút egy manhattani hotelben. A feladat Gatsbyt is feldobja, hiszen ő tősgyökeres New York-i, és végre megmutathatja a várost szerelmének; csakhogy minden terve dugába dől már az első perctől kezdve, és nem azért, mert a napos idő esősbe fordul. A lányt a filmes erősen neurotikus világa szippantja magába, az egyre féltékenyebb srác pedig minden sarkon régi ismerősbe botlik.

És a történettel nem is lenne gond, ahogy a fordulatokkal sem, ezt a kicsit epizódisztikus mesélést Allen álmából felverve is produkálja, a gond a két főszereplővel van. Vagy az van, hogy az író-rendező szándékosan állítja be ezt a két fiatalt ilyen idegesítő és ellenszenves figurának, de aztán elfelejtette, hogy ezzel mit is akart művészileg, vagy szimpatikus, de esendő embereket akart nekünk megmutatni, akik a végén azért önmagukra találnak, csak nem sikerült neki. Az egy dolog, hogy Timothée Chalamet a Szólíts a neveden után a legmenőbb fiatal amerikai színésznek számít, Allen pedig szeret a hozzá hasonló, éppen felkapott fiatalokkal dolgozni, akikből aztán megcsinálja önmaga vonzó, fiatal verzióját, de Chalamet most egyszerűen idegesítő. Pontosabban a karaktere az, ő pedig képtelen megkedveltetni velünk ezt az öntelt pojácát, aki egyfolytában arról locsog, hogy mik az igazán menő helyek a városban – mármint amik menők egy hatvan-hetven éves sznobnak, mert nem vagyok hajlandó elhinni, hogy egy ennyi idős srácnak csak az a menő, ami legalább száz éve épült és van bárzongoristája.

És ő még mindig jobb, még a nehezen elviselhető magyar szinkronhanggal is kellemesebb, mint Elle Fanning Ashleigh-je, aki egy idegesítő liba, aki csak picsogni tud, köszönéskor is a szemét forgatja, ha pedig egy egész mondatot mond ki, minden egyes testrésze másfelé indul el. Az ő esetében azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy erre az irritáló, rosszul öltözött csitrire bárki is beindulna. Pedig ezt teszi Liev Schreiber egzisztenciális problémákkal küzdő rendezőként, Jude Law jópofa forgatókönyvíróként, és Diego Luna filmsztárként, ráadásul Fanning civilben is jóval kevésbé kedvelhető, mint Chalamet. És ott komoly baj van, ha a két főszereplőt, a férfi és a női oldalt ennyire nem lehet szeretni. Mert akárhogy is nézzük, Woody Allen sikerének kulcsa karaktereinek szerethetősége, és ezen keresztül a saját szerethetősége volt fanyar humorával, New York iránti csüngő szeretetével és remek emberismeretével, de ezekből most csak nagyon keveset csillant meg, leszámítva a New York imádatot, az viszont a megfelelő háttér nélkül olyan, mint valami olcsó turisztikai pamflet.

Értékelés: 5/10