Egy igaz mese az amerikai álomról

Nem véletlenül gyűjtött be több mint 100 díjat, köztük egy Oscart is Lee Isaac Chung filmje. A Minari: A családom története szép és bölcs film az összetartás és a hit erejéről.

A tavalyi Oscar-gálán a dél-koreai Élősködők letarolta a mezőnyt, a legjobb film, rendezés és forgatókönyv díját is elhozta. A siker sokakat váratlanul ért, még maga Trump elnök is megszólalt, és méltatlankodott egy sort amiatt, hogy a legfontosabb amerikai díjkiosztón egy koreai alkotást koronáztak meg. A trend, ha úgy tetszik, folytatódott, idén is Oscarra jelöltek egy koreai nyelvű filmet, mégpedig ugyanúgy hat kategóriában, és a legjobb női mellékszereplőként Yuh-Jung Youn át is vehette a szobrot.

Már az Élősködők esetében se nagyon lehetett vitatni a jelölés jogosságát – igaz, hogy Dél-Koreában játszódik a történet, de a mondandója érvényes mindenhol, ahol ordítóak a társadalmi különbségek –, de a Minarinál tényleg nincs miért magyarázkodni.

Lee Isaac Chung filmje annyira amerikai, amennyire a mogyoróvajas szendvics, a kóla vagy a cowboykalap.

Az egyik alapvető amerikai mítoszról, az amerikai álom utáni hajszáról mesél, ezért is nehezményezték sokan (joggal), hogy a Golden Globe-on nem a fő kategóriában, hanem az idegen nyelvű filmek közt kellett versenyeznie.

A Minari játékidejének 90%-ban valóban koreai nyelven beszélnek, ami érthető, hiszen egy bevándorló hátterű család történetét látjuk. Yiék is Kaliforniában élnek, ahol a legtöbb dél-koreai származású amerikai, de a családfő, Jacob, többre vágyik a semmilyen előrelépést nem kínáló gyári munkánál, és átköltözteti a famíliát egy arkansasi farmra. Saját, önellátó gazdálkodást szeretne indítani, de nemcsak a mostoha körülmények – például a vízhiány – jelent kihívást, a felesége is egyre kevésbé bízik abban, hogy sikerülhet a tervük. A zöldségfarm csak viszi a pénzt, az asszony ezért azt szeretné, ha biztosra mennének, és visszaköltöznének Kaliforniába. A reggeltől estig tartó munka miatt a gyerekekre se tudnak vigyázni, David, a kisfiú ráadásul a szívbetegsége miatt veszélyeztettnek számít, ezért segítségül hívják Jacob anyósát Szöulból. A már Amerikában született gyerekek bizalmatlanul fogadják a furcsa nagymamát, akinek különös szokásai vannak.

Az 1978-as születésű Chung a saját gyerekkori élményei alapján írta meg a forgatókönyvet, ami olyan személyesre sikeredett, hogy a szüleinek a forgatás befejezéséig el sem merte árulni, hogy miről szól az új filmje.

A Minari hitelességét éppen ez az átéltség adja, és az, hogy nincsenek benne művi konfliktusok vagy íróasztal mellett kiagyalt nagy, drámai fordulatok.

A tét kívülről nézve alacsony, hiszen a Yi család nem gazdagságra vagy luxusra vágyik, hanem csak arra, hogy megvethessék a lábukat egy talpalatnyi földön, és ne egy gyártósor mellett kelljen leélni az életüket. A nehézségek is hétköznapiak, az időjárási elemekkel, a bizalmatlan kereskedőkkel és a betegséggel kell megküzdeniük, a legnagyobb veszélyt pedig nem az ellenséges közeg jelenti, hanem az, hogy menetközben esetleg elfogy a hitük abban a szebb jövőben, amit a családfő megálmodott.

A Minari csendes és lassú folyású, de egyáltalán nem unalmas film. A ráhangolódáshoz idő kell, de megéri a befektetett türelem, mert mire eljutunk a fináléig, úgy drukkolunk a főszereplőknek, mintha már ezer éve ismernénk őket. A rendező által megteremtett intim hangvétel mellett ez nyilvánvalóan a színészek érdeme is. A Walking Deaddel befutott Steven Yeun a Gyújtogatók után ismét bizonyítja a drámai tehetségét, tökéletes a szívbeteg David castingja is,

a nagymamát alakító, Dél-Koreában sztárnak számító Yuh-jung Youn pedig megérdemelten kapta meg az Oscart – és nem mellesleg neki köszönhető, hogy a filmen nemcsak meghatódni, de nevetni is lehet.       

Annyit ugyanis spoilerezés nélkül is el lehet árulni, hogy a Minari megnézése után nem lesz rosszabb kedvünk. Ha ugyanezt a történet egy kelet-európai rendező mesélné el, akkor a fináléra nemcsak az amerikai álomba, de a komplett emberiségbe vetett hitünk is jó eséllyel megrendülne. Chung sem akarja azt állítani, hogy beilleszkedni, új életet kezdeni egy másik országban könnyű, csak azt, hogy érdemes megpróbálni, és ha nem is sikerül elsőre, akkor sem szabad feladni a reményt. Leírva ez lehet, hogy tömény giccsnek hangzik, a filmben viszont egyetlen hamis hang sincs.