Együtt megyünk - Az igazi barátok elég kellemetlenek

  • Vízer Balázs

Hősünk egyedül élvezné saját nyomorúságát, ám barátai még azt sem hagyják, és sok évi összeveszés után rátörnek, hogy elárasszák saját hülyeségükkel. Az Apró kis hazugságok folytatása egyszerre kedves és picit fárasztó.

Én annak idején nem láttam az Apró kis hazugságok című 2010-es francia filmet, van ilyen, néha kimarad valami, de tudom, hogy sokaknak alapfilm, mások számára viszont rejtély a népszerűsége, mert oly kevés minden történik benne, annak ellenére, hogy oly sok szereplőt vonultatnak fel benne oly hosszú játékidőn keresztül. Márpedig a most elkészült folytatást, az Együtt megyünket nézve helyenként komoly hiányérzete van az embernek az előzmények ismerete nélkül – viszont itt sem történik olyan sok minden vagy olyan fontos dolog, hogy maga a film érthetetlenné vagy követhetetlenné váljon.

Merthogy adott egy baráti társaság, akik már nincsenek egymással túl jóban, illetve vannak, akik igen, és vannak, akik nem, és az itt nem derül ki okvetlenül, hogy mi volt az összeveszés oka. Merthogy hősünk, a pánikrohamokkal küzdő Max éppen egyedül érezné magát pocsékul tengerparti nyaralójában, amikor egykori barátai meglepik. Ami elsőre nem sül el túl jól, és nem csak azért, mert nem örül nekik, hanem azért is, mert konkrétan árulja a házat, vevőket vár, és ezt még sem a feleségének nem mondta el, akitől éppen válik, sem új élettársának. Aztán persze kisebb-nagyobb összeborulások követik egymást, majd újabb összeveszések, újabb összeborulások, megbocsátások, italozások, vacsorák és egynémely kalandok.

Na jó, olyan sok kalandra ne számítson senki, van egy mentőakció a tengeren és kisebb-nagyobb kalamajkák, és mivel vegyes társaságról van szó, akad némi kavarás is. Nem is ez a lényeg, ez sokkal inkább egyfajta tabló egy társaságról, középkorú férfiakról és náluk csak pár évvel fiatalabb nőkről, a gondjaikról, vágyaikról, arról, hogy szükségük van egymásra, még akkor is, ha adott esetben teljesen egyéniségek. És az időnként frusztráló tud lenni, hogy olyan kevés dolog történik, és ami mégis történik, abban van egy adag önismétlés, de ez legalább nem az a hátba veregetős, meccsnézős kamu baráti társaság, mint amit a magyar sörreklámokból ismerünk, ez igazinak érződik. Ami jó, hiszen a hibáikkal, gyengeségeikkel együtt fogadjuk el a barátainkat, akármilyen közhelyes is ez. Is ilyen hibák egész sorát vonultatja fel a meglepően nyers és vad Marion Cotillard, aki nagyon kellemes meglepetés – ha a karaktere maga nem is túl kellemes -, és az inkább színészként ismert Guillaume Canet rendező pont a karakterek kialakításában, mozgatásában igazán jó.

Ehhez pedig egy kritikusnak olyan sok hozzátenni valója nincs: ő is csak nézi, ahogy jó színészek - François Cluzet, Benoît Magimel, Gilles Lellouche vagy José Garcia - életszagú figurákat játszanak, ami akkor is élvezetes, ha közben nem mentik meg a világot.

Értékelés: 6/10