TOP10 BRAND
1
BLIKK 926 840 RU
2
INDEX 909 908 RU
3
IDOKEP 901 680 RU
4
24 798 728 RU
5
ORIGO 786 352 RU
6
PORTFOLIO 631 176 RU
7
TELEX 554 336 RU
8
NLC 531 692 RU
9
RIPOST 515 848 RU
10
BORSONLINE 503 472 RU
1
BLIKK 926 840 RU
2
INDEX 909 908 RU
3
IDOKEP 901 680 RU
4
24 798 728 RU
5
ORIGO 786 352 RU
6
PORTFOLIO 631 176 RU
7
TELEX 554 336 RU
8
NLC 531 692 RU
9
RIPOST 515 848 RU
10
BORSONLINE 503 472 RU

Emléktörlő bűbáj kéne a vacak Legendás állatok 3 után

Mads Mikkelsen Gellert Grindelwaldja félelmetesen jó, a visszatérés Roxfortba szívmelengető – de minden más csapnivaló a harmadik Harry Potter nélküli Harry Potter-filmben.

Szinte napra pontosan három hónappal ezelőtt írtam le itt a PORT.hu hasábjain, hogy a Harry Potter-regényfolyam egy egyetemes kulturális kincs, mert megszeretteti a gyerekekkel az olvasást, és bármely életkorban kézbe véve képes erkölcsi iránytűként működni az élet ezer veszéllyel teli labirintusában, könnyebben átvészelve egy új iskolába kerülést, egy költözést vagy egy halálhírt. Nos, a Legendás állatok franchise-ról sosem fogok efféle szuperlatívuszokban írni, pedig még csak a harmadik résznél járunk a tervezett ötből.

A Dumbledore titkai alcímet viselő fejezet ugyanis nyomasztóan sötétre sikeredett, és pont annyira izgalmas, mint a kétszeres lassításban nézett Sátántangó!

Mads Mikkelsen Gellert Grindelwald a szerepében (forrás: InterCom)

 

Pedig minden adott volt ahhoz, hogy egy újabb káprázatos blockbustert kapjunk, és ismét elmerüljünk pár órára J. K. Rowling varázslatos fantasy világában. A Legendás állatok és megfigyelésük eredetileg ugyanis egy könyv a könyvben metapoén volt, amiből végül önálló könyv lett 2001-ben: Harry, Ron, Hermione és a többi roxforti diák ebből a kislexikonból tanulták meg, mi fán terem a búdongó és mennyire veszedelmes egy vérfarkas. Egy efféle szörnyhatározó kiváló alapanyag lehetett volna egy olyan Szellemirtók- vagy Men In Black-hangulatú mozifilmhez, ami a Harry Potter-univerzumban játszódik, de nem bogaras tudósok vagy fekete öltönyös ügynökök a főszereplői, hanem az angol Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt és alulfizetett, de nagyon szerethető szörnyszelíditői, akik két vicces párbeszéd között megfékezik a Big Benre felmászó, dühös hebridai feketesárkányt, aztán persze valami csúf összeesküvést is felfedeznek a háttérben...

Ehelyett mit kaptunk a Warnertől? Egy se vége, se hossza, 1920-as évekbeli film noirt, amiben nem revolverekkel lövöldöznek a kalapos New York-i gengszterek, hanem varázspálcákkal, a főhős egy igazi antihős, egy nyámnyila balfék, a többi szereplőről meg az sem tudjuk, ki fia borja, pedig ez már a harmadik film, amiben a készítőknek lehetőségük lett volna bemutatni őket... Egy korábbi cikkünkben már megemlítettük, hogy Rowling maga írta a Legendás állatok forgatókönyvét, de csak a harmadik verziót fogadta el az öt új filmben reménykedő stúdió

vajon mennyire voltak borzasztóak azok a kéziratok, ha végül ez a se íze, se bűze történetfolyam lett a befutó?

Újra itt van a nagy csapat, de ne kérdezd, hogy ki kicsoda... (forrás: InterCom)

 

Most értünk el ahhoz a részhez a cikkben, ahol illene legalább egy rövid tartalomismertetőben összefoglalni (lehetőleg spoilermentesen), miről is szól recenzióm tárgya, a sorban harmadik Legendás állatok. De eléggé bajban vagyok, mert már a moziból kifelé jövet sem tudtam felidézni semmit mindabból, amit láttam... Annyi még dereng, hogy Jude Law alakítja a fiatal Albus Dumbledore-t, akinek itt még nincs Mikulás-szakálla, és aki továbbra is ádáz harcot vív a varázslóvilág leggonoszabb mágusa, a folyton más arcú Gellert Grindelwald ellen. Aki ezúttal úgy néz ki, mint Mads Mikkelsen, mivel a Warner nem akart tovább együtt dolgozni a folyton bíróságra járó, balhés Johnny Depp-pel (a színész ügyes-bajos dolgairól itt írunk bővebben).

Csakhogy Dumbledore továbbra sem csaphat össze személyesen a muglik világa ellen háborút hirdető Grindelwalddal egy korábbi fogadalmuk miatt, ezért ismét a széllelbélelt magiozoológussal, a Legendás állatok című tankönyv majdani szerzőjével, Göthe Salamanderrel végezteti el a piszkos munkát. Aki megint kap maga mellé egy kis csapatot, hogy aztán kezdetét vegye a New York utcáitól Roxfort ódon lépcsőin át a mesés Kelet kolostorerődjéig vezető, világraszóló nagy kaland.

Bitang jól hangzik azért mindez, nemde? Nos, leírva igen, és egészen bizonyos, hogy J.K. Rowling kiváló regénysorozatot kanyarított volna ebből az alapötletből. A mesélőkéje ugyanis változatlanul bámulatos, és már a Cormoran Strike-sorozattal is bebizonyította, hogy nemcsak a varázslós történetekben jó, de a csavaros krimikben is. Csakhogy sajnos a kettő kombinációja, ez a „varázspálcás noir” a vásznon már közel sem tud annyira izgalmas lenni, mint az urban fantasy műfajú Harry Potter-történetek.

Elvégre miféle Legendás állatok-film az, amiben pont a legendás állatoknak jut a legkevesebb játékidő?!?

Régen a Harry Potter-könyvekben és azok filmváltozataiban pont az volt a jó, hogy önmagukban is kiváló szórakozást nyújtottak (na jó, a Főnix Rendje után ez már nem volt igaz, de az ezen való elmélkedés szétfeszítené jelen cikkünk kereteit). Bármennyiszer újra elő lehetett venni bármelyiket, garantált volt a szórakozásunk. Szerethető főszereplők, vicces párbeszédek, sodró lendület, és persze egy-egy grandiózus (bár valójában pürrhoszi...) győzelem a gonosz fölött, legyen az Mógus professzor, a baziliszkusz, a megbundázott trimágus tusa vagy a zsebdiktátor Dolores Umbridge – ezek mind-mind kiválóan működtek könyvben és filmben is. Most viszont Grindelwald egyáltalán nem olyan félelmetesen ördögi ellenfél, mint Voldemort, akinek még a nevét sem merték kiejteni epizódokon keresztül, de tudtuk, hogy végig ott konspirál a háttérben.

A Legendás állatokban ugyanis a főgonosz nagyon is előtérben van, már-már kidolgozottabb karaktere a brandnek, mint a málészájú Göthe Salamander- Ám hiába tűnik úgy, hogy legyőzték, mindig elmenekül a végén. Ez viszont egy idegesítő dramaturgiai hiba, ami elmegy egy Hupikék törpikék-epizódban, ahol Hókuszpók megússza a sok komiszságot egy fenéken billentéssel, és a következő részben már ismét törppörköltre fáj a foga, J.K. Rowlingtól viszont kifejezetten gyenge epizódvégi cliffhanger egy amúgy is rétestésztaként nyúló, sehová sem tartó, önismétlő sztoriban. 

Eddie Redmayne Göthe Salmander szerepében (forrás: InterCom)

 

A Legendás állatok és megfigyelésük – Dumbledore titkaiban ráadásul sajnos nemcsak a legendás állatokból kapunk fájdalmasan keveset (bár amikor mégis, az nagyon-nagyon vicces!), hanem Dumbledore-ból és a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából is. Ami azért valljuk be, mégiscsak sarkalatos pontja ennek a franchise-nak – hiszen az itteni gyerekek Göthe Salamander könyvéből tanulnak. A Roxfort ugyanaz ennél a brandnél, mint a Dűnében az Arrakis sivatagbolygó vagy a Star Warsban a Millenium Falcon teherhajó fedélzete: egy megkerülhetetlen nullpont, egy örök viszonyítási alap, amit kutya kötelessége mindenkinek eposzi kellékként tisztességesen felvonultatni, aki csak hozzányúl az adott franchise-hoz.

Távol álljon tőlem bármiféle kultúrrasszizmus, de tényleg az a helyzet, hogy a Harry Potter franchise pont amiatt ennyire jó, mert a maga ódivatú iskolaköpenyeivel, boszorkánykalapjaival, na meg a ronda trollokkal és egyéb szörnyekkel egy tipikusan ízig-vérig brit szórakoztatóipari termékeket kapott a világ, ami nyakig merül az angol irodalmi, történelmi és mitológiai hagyományokban. Épp ezért

sajnos a Potter-univerzum teljesen szétfolyik akkor, amikor a főszereplők kilépnek a Roxfort falain túli nagyvilágba.

Onnantól kezdve ugyanis, hogy hőseink már nem a kelta-germán mondakör ismert vagy kevésbé ismert figuráival csatáznak, vagy épp barátkoznak ősi kastélyok és sötét erdők mélyén, odavész a varázs...

Ez egyébként nemcsak a Legendás állatok-filmek óriási hibája. Már az eredeti regényekben (és azok filmadaptációiban is) éreztem Rowling világépítési mellényúlásait azokon a pontokon, amikor az írónő a Nagy-Britannián túli, „mágikus ENSZ-ként” működő, nemzetközi varázslóvilágot próbálta bemutatni, ahol minden ország más-más, helyi őstörténetbe visszanyúló módszer szerint okítja bűbájtanra a fiataljait.

Közhely, de igaz: egy Harry Potter nélküli Harry Potter-film tényleg olyan, mint a kávé Completa nélkül, meg a Dallas Bobby nélkül.

Ez a franchise már semmiről sem szól, csak az örökös félhomályban lopakodásról, az agyatlan városrombolásról, no meg az érzelmesnek szánt, giccses melodrámázásról. És bár Mads Mikkelsen Gellert Grindelwaldja félelmetesen jó, legközelebb nyugodtan adják oda Dwayne Johnsonnak a gonosz alakváltó varázsló szerepét. Ennél rosszabb már nemigen lehet vele sem a fixen kasszarobbantó, de arckaparóan blőd végeredmény.

Ítélet: 4/10

Kiknek ajánljuk? Kizárólag csak a megveszekedett Mads Mikkelsen-rajongóknak, valamint azoknak, akiknek bármi jöhet, ha azt J. K. Rowling írta, és varázspálcákkal  hadonásznak benne ódivatúan öltözködő nők és férfiak.

A hirdetések megjelenítése akadályba ütközött.

Ezt okozhatja valamilyen hirdetésblokkoló (Adblock) használata, illetve egyes vírusirtók, böngésző kiegészítők, beállítások.

A hirdetés blokkolás kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamTovábbi segítségért kattints ide! Köszönjük, PORT.hu