Emma – A filmforgalmazók kitaláltak valamit, amivel mégis láthatjuk a premiereket

  • Vízer Balázs

Az új mozi a nappali! A héten lett volna a hazai premierje Jane Austen klasszikus regénye legújabb feldolgozásának, de be kell érnünk egy digitális filmkölcsönzős megoldással.

Mit tehet egy filmstúdió, ha az emberek nem mehetnek moziba, neki meg ott vannak a frissen bemutatott vagy éppen bemutatásra váró filmjei? Hát él azzal a lehetőséggel, ami már évek óta adott, de eddig csak későbbi felhasználásra, illetve kisebb, kevesebb érdeklődésre számot tartó címek esetén vetettek be, a VOD (Video on Demand) platformmal, vagyis az online filmkölcsönzéssel. Jane Austen 1815-ös regényének legújabb feldolgozása, az Emmát Amerikában már februárban bemutatták, nálunk most került volna a mozikba, de persze nem kerül – péntektől, ha minden igaz, mégis megnézhetjük. Odahaza. Akárcsak az új A láthatatlan embert, a The Hunt című embervadászatos szatírát, majd hamarosan az új trollos mesefilmet.

Hősnőnk, a címszereplő Emma Woodhouse (az egyébként amerikai Anya Taylor-Joy) a kitalált angol kisváros Highbury – ez volt egyébként az Arsenal már lebontott legendás stadionjának is a neve – legmenőbb csaja. Egyedül él háklis apjával (Bill Nighy) hatalmas udvarházukban, és mivel semmi dolga nincs, hivatásszerűen üti bele az orrát mások életébe. Kedvenc hobbija mások összeboronálása, igyekszik az ismerős lányokat adott esetben minimum rangjuknak megfelelően, de ha lehet, rangon felül kiházasítani, és ez annyira leköti, hogy őt magát nem is érdekli a házasság. Amikor a közeli bentlakásos iskola új növendékéről, a kedves, de butuska Harrietről (Mia Goth) kiderül, hogy törvénytelen gyermek, de jókora apanázst kap ismeretlen apjától, Emma rögtön kombinálni kezd – biztos főúr az atya! –, és akcióba lendül. És baklövést baklövésre halmoz, mert lehet, hogy nem is olyan okos és művelt, amilyennek ő gondolja magát és amilyennek eddig mások gondolták.

Az Emma a végtelen sznobizmus filmje: hősnőnk, és rajta kívül szinte mindenki a másikat először rangja, majd vagyona alapján ítél meg: egy lecsúszott arisztokrata is jobb, mint egy módos polgár, de azért vele sem barátkozunk sokat. És itt senki sem csinál semmit, csak másokat kritizál – ezek földesurak, akik náluk szorgalmasabb embereknek adják bérbe a földjüket, és akár le is nézhetnénk ezeket a semmittevőket, ha Autumn de Wilde rendezőnő nem szerettetné meg őket annyira velünk. Mert ők ebben a tálalásban bájos, szerethető sznobok, és ha majdnem tönkre is teszik mások életét, azt merő jóindulatból, és nyilván a kor általános szellemiségétől vezérelve teszik – az akkori Anglia kibírhatatlan hely lehetett, ha nem voltál főnemes. Csakhogy mindezt annyira könnyed, bájos kiszerelésben látjuk, hogy valahogy nehéz nem szeretni ezeket az embereket.

Az egész film néha olyan, mint egy tökéletesen megkomponált tánc – nyilván kicsit kikacsintva a kor etikettjére is -, kecses, harmonikus és néha nagyon vicces mozdulatokkal, ahogy a szereplők egymás körül keringenek. Mert csak keringenek – mintha akaratlanul is betartanák a social distancing szabályait – egymáshoz nem akarnak vagy tudnak érni. Mert itt senki sem tudja, igazán mit akar, aki pedig tudja, az nem meri, vagy nem tudja kimondani. És emiatt lesznek szerethetők, hogy tényleg van egy kis hendikepjük – mondjuk a legtöbbünk ennél jóval nagyobb hendikepet visel, de ez más kérdés. És Anya Taylor-Joyban – ő volt az elrabolt lány az M. Night Shyamalan rendezte Széttörvében – pont azért jó, mert nem feltétlenül szimpatikus első blikkre, és elhiszed neki azt a sok fontoskodást, de a indulatot is, és azért is jó, mert képes visszaadni azt a kikerekedett szemű naivitást, amit akkor kell produkálnia, ha a vidéki angol élet nem úgy alakul, ahogy azt ő elképzelte.

Taylor-Joy, aki néha olyan, mint egy megelevenedett porcelánbaba, gyakorlatilag egyedül viszi el a műsort, mert a többi karakter annyira angol, hogy inkább karikatúrák, mint valósnak tűnő emberek. A kivétel az egyetlen józan „hangot” képviselő közeli barátot, Mr. Knightley-t alakító Johnny Flynn, aki civilben költő és énekes-dalszerző. Ő tényleg van olyan karizmatikus, hogy figyelni lehessen rá, és nem csak statiszta ebben a felhőtlenül könnyed, már-már felületes, furcsa módon mégis nagyon szerethető filmben. Nemrég kijött egy másik kosztümös lányfilm, a veretesebb szereplőgárdával készült, komolyabb hangot megütő és ezért jóval nagyobb figyelmet is kapó Kisasszonyok, szintén klasszikus irodalmi mű feldolgozása, ami nyilván fajsúlyosabb darab, nekem mégis jobban esett az Emmát nézni.

Egy bökkenő azért van, a hírek szerint a 48 órára érvényes kölcsönzés díja egy amerikai mozijegy ára, 19.99 dollár lesz, ami elég húzós otthon ülve, és feltehetőleg csak eredeti, angol nyelven lesz nézhető.

Értékelés: 8/10