Fehér éjszakák – Simogató napfényben dermedsz meg!

  • Vízer Balázs

Egy amerikai baráti társaság meghívást kap egy zárt körű vidéki népi fesztiválra Svédországban, ami jó mulatságnak tűnik, legalábbis addig, amíg ki nem derül, milyen szerepet kapnak a szertartásrendben.

A horrorfilm alapvető éltető közege a sötét, a félhomály, a fény hiánya, hiszen a gonosz mindig a sötétben bujkál, mi pedig attól félünk a legjobban, amit nem látunk. Persze, volt már olyan horror, ami felrúgta ezt az alapszabályt, Spielbergtől A cápa (1975) pont azért volt olyan hatásos, mert a szörnyűség egy napfényes trópusi paradicsomban történt, de ott a víz helyettesítette a sötétet, az óceán mélyén leskelődött a rémség, oda nem látott be a tekintetünk. Meglehet, hogy Ari Aster az első rendező, aki olyan horrort készített, amely az elejétől a legvégéig ragyogó napsütésben játszódik.

Na jó, a rövid bevezető rész még Amerikában a sötétben és hidegben játszódik. Innen tudjuk meg, hogy hősnőnk, Dani (Florence Pugh) elveszíti családját, és bár zötyögős a kapcsolata barátjával, Christiannel (Jack Reynor), a srác elhívja magával egy svédországi kiruccanásra. A fiú és haverjai ugyanis néprajz szakos hallgatók, és egy különös nyári napforduló fesztiválra kaptak meghívást egy svéd barátjuktól. És hamarosan a ragyogóan napsütéses svéd vidéken találjuk magunkat – vajon hogyan lehet nyár ott és tél Amerikában??? -, és a bizarr rituálékból akár szakdolgozatot is írhatnak. Gondolják ők, de a nekik feltűnő módon örvendő svédek egészen mást gondolnak. És hamarosan kiderül, hogy itt nem csak az furcsa, hogy csak pár órára vagy egyáltalán nem megy le a nap és mindenki folyton varázsgombát és más természetes tudatmódosítót nyom.


Ari Aster előző és egyben bemutatkozó filmje, az Örökség (2018) teljesen más volt: ott egy furcsa, nyomasztó család pokoljárását követhettük végig, itt teljesen normális fiatalok esnek gonosz erők áldozatául, a közös faktor az, hogy mindkettő irtózatosan nyomasztó. Ráadásul utóbbi esetben a „gonosz” relatív fogalom, amiket ezek az emberek tesznek, az az emberi történelem során évszázadokon át bevett szokásnak számított a világ számos pontján, és a közösség szempontjából nagyon is van értelme. A nyugati fiatalok is csak akkor kezdenek el riadozni, amikor már az ő bőrükre megy a játék. De akkor se nagyon, elsősorban azért, mert az események forgataga, a fesztivál rituáléja sodorja őket magával, miközben hol saját önző vágyaik és indulataik irányítják őket, hol a beléjük diktált drogok teszik meg a hatásukat. A lány persze más. Egyrészt más szerepet is szánnak neki, másrészt ő maga is másként találja meg a helyét, mint barátja és barátai, és bizonytalan, megfelelési kényszerrel megvert tiniből házigazdái érett nőt varázsolnak, Florence Pugh (Lady Macbeth, Családi bunyó) pedig elképesztően jól hozza ezt a változást, de ő mindig nagyon jó!

Vagyis a lány története nem horror, de a többieké igen. Néprajzi horror, és időnként elég riasztó. A nagyrészt Magyarországon forgatott Fehér éjszakák nem úgy horror, ahogy azt megszoktuk. A forgatókönyvet is jegyző Ari Aster nem a zsáner megszokott eszközeivel operál – na jó, egy-két jelenetben ő sem tud ellenállni a „hirtelen megfordulsz, és ott van az ÁÁÁÁÁ!!!” típusú riogatásnak -, sokkal tudatosabban, okosabban építkezik. Ahogy az amerikaiakat meghívó svéd „barát” érkezésükkor beszél, az olyan, mint egy színházi előadás, és tényleg! Ahhoz, hogy valami borzasztó történjen, azt rendszerint meg kell idéznie a közösségnek, bár Aster van olyan okos, hogy erre néha valami váratlant húzzon, hogy kellőképpen bizonytalanságban tartson minket. És van ebben valami hipnotikus, még akkor is, ha szinte nézhetetlen az, ami történik, és még akkor is, ha az adott szertartásokban van valami nevetséges.  És vajon ki rendez egyszer egy jó kis szaftos horrort mondjuk a busójárásból? Vagy a húsvéti locsolkodásból, esetleg a disznóvágásból?

Értékelés: 8/10