Filmek, amiket bármikor újranéznénk

Biztos mindenkinek van olyan szívének kedves filmje, amit annak idején rongyosra nézett , és azóta is bármikor újra meg tudná nézni, hiába látta már ezerszer. Nos, a filmkritikusok sem kivételek: íme a PORT.hu öt szerzőjének kedvenc „újranézős” filmjei – nem titkoltan a kedvcsinálás céljával!

Zulu (1964)

Számomra Cy Endfield elképesztő hitelességgel, hihetetlen munkával felvett munkája a nagybetűs filmeposz – lehetett volna persze az Arábiai Lawrence (1963), de ez a téma közelebb áll hozzám. A dátum 1879. január 22.: pár órával korábban semmisítettek meg a zulu harcosok szinte az utolsó emberig egy elbizakodott, óvatlan sereget Isandlwanánál, majd egy közeli apró helyőrség ellen fordultak. A Rorke-átkelő (Rorke’s Drift) valójában alig volt több egy megerősített raktárnál, az itt lévő alig 150 brit katona egy része lábadozó beteg volt, állásaikat mégis egy napon át rohamozta sikertelenül 4000 ellenséges harcos. Ez a kis győzelem sokat jelentett a briteknek, ki is osztottak a túlélők között 11 Viktória- keresztet, a birodalom legmagasabb kitüntetését, Endfield pedig elképesztő módon, Zuluföldön, zulu statisztákkal vitte vászonra a történetet, amelynek középpontjában két tapasztalatlan brit tiszt áll (Stanley Baker és Michael Caine, utóbbi első főszerepében), akiknek irdatlan nagy felelősséggel kell megbirkózniuk.  

A Zulu számos rendkívüli rendezőre volt nagy hatással: Peter Jackson bevallottan a film adott jeleneteit másolva forgatta le a Helm-szurdoki csatát, Ridley Scott pedig a filmbeli zulu harci kiáltást vágta be a germán harcosok alá a Gladiátor elején. - Vízer Balázs

 

Az utolsó mohikán (1992)

Indián történeteken nőttem fel, többek között James Fenimore Cooper könyvein, így Michael Mann nekem is készítette rendkívüli filmjét, ami egyszerre lenyűgöző történelmi munka és színes mese arról az időről, amikor angolok és franciák marakodtak azért a földért, ami eleve az indiánoké volt, akiknek viszont dönteniük kellett, melyik oldalt támogatják. És ott van persze Sólyomszem (Daniel Day-Lewis), aki fehér létére rézbőrűként él, aki fogadott családja oldalán harcol, és így kerül szembe a családját megbosszuló Maguával (Wes Studi). A történetet nyilván mindenki ismeri, de adjuk hozzá Dante Spinotti csodás képeit, a tájat, a zenét és azt a maximalizmust, ami mind a rendezőt, mind a szerep kedvéért indián nyelveken, illetve vadászni-halászni megtanuló Day-Lewist jellemezte, és kapunk egy olyan filmet, amit lehetetlen megunni: ami minden egyes újranézés során ismét le tud nyűgözni.  Magua és Csingacsguk összecsapása a sziklatetőn pedig a filmtörténelem egyik leglenyűgözőbb jelenete! - Vízer Balázs

 

Bizalom (1980)

Szabó István Bánsági Ildikó és Andorai Péter főszereplésével készült II. világháborús kamaradrámája sokkal kevésbé ismert, mint a rendező Mephisto, Redl ezredes vagy A napfény íze című munkái, pedig ezt is Oscar-díjra jelölték (csak a Mephistótól eltérően nem kapta meg), és kulcsfontosságú helyet foglal el az életműben. A Bizalom ugyanis az a Szabó-film, ami megteremtette az átmenetet a rendező korai, „kócos”, személyes hangvételű művei (Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm) és a későbbi (már említett) filmvászonra írt nagyregények között. Ez az 1980-as alkotás két ember húsba vágó, gyönyörű és kegyetlen meséje, akik a háború káoszában arra kényszerülnek, hogy közösen bujkáljanak egy lakásban.

Hogy hogyan jeleníti meg a film egymás bizalmának elnyerését vagy el nem nyerését, azt hosszasan lehetne elemezni (ahogy azt meg is tettem); amiért mindenképpen ajánlom másnak is a megtekintését, az a rendkívül erős színészi jelenlét. Maga a cselekmény is izzó, mély értelmű és feszült, de ahogy mindezt a két főszereplő arca elmeséli, azt szerintem mindenkinek látnia kell. Az én szívemnek pedig azért különösen kedves a mű, mert a Metropolis filmelméleti és filmtörténeti folyóirat hosszú évekkel ezelőtt, még 2003-ban meghirdetett egy pályázatot a Bizalomról szóló elemzésre, amin én is elindultam, és emiatt hatszor néztem meg az alkotást – de ahelyett, hogy meguntam volna, annyira megszerettem, hogy amikor később észrevettem, hogy a Műcsarnok Filmklub is vetíti, hetedjére is megnéztem; és ma is bármikor újra megnézném. - Vajda Judit


Con Air – A fegyencjárat (1997)

Ha van tökéletes ellenpólusa a Bizalomnak, akkor az minden bizonnyal ez az abszolút „guilty pleasure”-t nyújtó akciófilm. Nicolas Cage még a csúcson volt (bár az is lehet, hogy épp az ilyesfajta filmek indították el a lejtőn abba az irányba, hogy minden sz*rt elvállaljon), a high concept a közös repülőre szorult rablókról és pandúrokról, na meg a hőssé váló rosszfiúról kiváló, a forgatókönyvet és a rendezést pedig igazi profikra bízták (Scott Rosenberg írta később többek közt a Pop, csajok satöbbit, a Tolvajtempót és az új Jumanji-filmeket, Simon Westet pedig A tábornok lánya és az Angelina Jolie-féle Lara Croft: Tomb Raider révén ismerhetjük). Ami miatt mégis muszáj újra és újra megnézni ezt a filmet, azok a mellékfigurák és a mellékszereplői alakítások (például John Malkovich főgonosza vagy Steve Buscemi gyerekdalocskát éneklő pszichopatája), illetve a forgatókönyvbe csempészett apró meglepetések.

Szerény véleményem szerint ugyanis egyszerűen nem lehet nem szeretni egy olyan akciófilmet, amiben elhangzik a

„Tedd vissza a nyuszit a dobozba!”

mondat. A Con Airt először még kamaszként láttam az öcsémmel, és utána rengetegszer újranéztük, ahogy rengetegszer idéztünk is belőle hosszú éveken át (igazából a mai napig), és bizony az „Ott volt a világ egy kézben…” kezdetű dal is gyakran felcsendül a találkozásaink alkalmával. A fegyencjárat-újranézésektől annyira nem tudok szabadulni, hogy pár héttel ezelőtt is előfordult, hogy hajnalig fennmaradtam, mert pont elcsíptem a tévében. - Vajda Judit

 

E.T.

Nálam az újranézés máshogy működik, mint illene: tulajdonképpen évek telnek el, míg újranézek egy-egy filmet, de talán azért, mert nem akarom, hogy akár egyetlen pillanatát is unjam. Vagy valami ilyesmi. Azt hiszem, inkább most arra fogom érteni ezt a „bármikor újranézés”-t, hogy amikor látom, legalább ugyanolyan hatással van rám, mint legelőször, de inkább még jobban lenyűgöz. Korábban persze voltak újranézési szokásaim, a Dick Tracy-Rocketeer-Fantom-Az Árnyék négyest például rendre egy kupacban ledaráltam, de a legnagyobb kedvenceim egyikét, a Batman visszatért is rengetegszer megnéztem, és mert annyit hallgattam a zenéjét, egy idő után már kicsit zavaró volt, hogy végigdúdolgattam az egész filmet. Szóval akár ezek a filmek is állhatnának itt, most mégis inkább Steven Spielberg E.T-jét választottam – mondom is, miért.

Spielberg forgathat bármilyen komoly mondanivalójú filmet, az E.T. komplexitását soha nem fogja túlszárnyalni. A mára „csak” iszonyatosan tehetséges mesteremberré lett rendező korábban olyan zseni volt, amilyet nem sűrűn hajigálnak a Földre. A kis csúnya földönkívüli meséjében nagyjából minden benne van, ami számít:  az a gyerekkornak nevezett, túl gyorsan elenyésző pár év, amikor még nem abban az ócska, nyomorult, szürke világban élünk, amiben a felnőttek, amikor nemcsak látjuk, hanem át is éljük a csodát, és a felnőtt, aki már mindezt elfelejtette, akinek elkopott a szíve és a fantáziája, menthetetlen tökfej. De legfőképp a szeretetről és annak megváltó hatalmáról szól a film.

Először még apró gyerekként láttam a békésszentandrási kultúrházban, ahol talán még szünet is volt a tekercscsere idejére. Utána sok-sok évvel később, középiskolában, a piaristáknál, amikor is az osztályfőnököm felhívta a figyelmet arra, hogy E.T. története gyakorlatilag párhuzamos Jézuséval, és a film csak úgy hemzseg az ő életéből vett parafrázisoktól. És tényleg: E.T. „az égből száll alá”, amikor Elliott megtalálja őt a fészerben, mintha a betlehemi csillag ragyogna a „jászol” fölött, SPOILER! E.T. meghal és feltámad (amikor életre kel, és kilép a mentőautóból, még egy fehér lepel is van rajta), majd „felszáll a mennybe”. És elhozza az emberek közé a szeretetet. Nem szájbarágósan, nem pofán dörgölősen, hanem őszintén, egy csodálatos mesébe csomagolva. 

Spielberg tagadja, hogy a jézusi párhuzamok szándékosan kerültek a filmbe, és ez nagy kamunak tűnhet, pedig az alkotás tényleg így működik: ha beletrafálunk valamibe, akkor azt jórészt tudattalanul tesszük, mítoszokhoz, ősi szimbólumokhoz nyúlunk vissza, és a történet ezekkel egy teljesen más szintre kerül, lélek mesél léleknek. Az E.T. egy tökéletes mestermű, és minden újranézésnél újabb és újabb rétegeit fedezem fel, melyek korábban talán fel sem tűntek. Ja, és persze a felújított változatot mindenki kerülje el, a CGI E.T. jelenete megtöri a varázst, a hírhedt kiretusálás meg (a film végén a bringás srácokat üldöző rendőrök kezéből a fegyverek helyébe adóvevőt tettek) egy túltolt marhaság, sima marketingfogás. – Lakatos István

 

Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag

Ha van olyan film, amit még a Star Warsnál is többször láttam, akkor az az 1989-es Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag! Bármennyiszer újra tudom nézni, szerintem ez az Indy-franchise legjobban sikerült darabja. Egyszerűen minden klappol benne, John Williams fülbemászó taktusaitól kezdve George Lucas és Philip Kaufman izgalmas Szent Grál-keresős sztoriján át egészen a filmvégi káprázatos csapdákig és azok leleményes megfejtéséig. A tuti sikerhez persze az is kellett, hogy ez már a sorban a harmadik Indana Jones-film legyen, mert így ülnek csak azok a poénok igazán, hogy mióta is fél hősünk a kígyóktól, vagy honnan van az ostora, amivel a korábbi kalandokban átlendült a karókkal teli verem fölött. Az apa-fiú jelenetek ráadásul egyetlen más blockbusterben sem annyira szórakoztatóak és megindítóak, mint itt – milyen röhejes lenne már, ha egy James Bond-típusú, csajozógép akcióhős a szobatudós faterjával karöltve mentené meg a világot, nem? Itt mégis kitűnően működik a rokoni kapcsolat Harrison Ford és Sean Connery között, pedig csak 12 év köztük a korkülönbség. 

De River Phoenix is kiváló választás volt a fiatal Indy szerepére (olyan tökéletesen hozta Harrison Ford manírjait, hogy ha nem hal meg drogtúladagolásban 23 évesen, ma bizonyosan Brad Pitt-tel és DiCaprióval emlegetnénk egy ligában). Steven Spielberg itt is ékesen bizonyította, hogy a film formanyelvi eszközeinek igazi mestere. Az a jelenet például, amikor Phoenix megkapja a kultikus kalapot az elvetemült kincsvadász egyik verőemberétől, a következő snittben pedig már Ford vigyorog ránk ugyanazon kalap alól, azok számára is ütött, akik addig maximum csak valami magazin címlapján látták a híres régészprofesszort. És akkor még fel sem soroltam azt a rengeteg Spielberg-geget, amit tényleg csak mozgóképen lehet elsütni, mert máshol egyszerűen nem működik: a kis Indy füttyent a lovának, a ló bekocog oldalról, a csirkefogók is füttyentenek, de értük már teherautóval jönnek a bűntársaik; vagy amikor a könyvtáros nem érti, miért van olyan hangja a pecsételésnek, mintha valaki épp szétverné a padlót stb.


Ez volt egyébként a sorban a legelső Indy-film, amit láttam. Ráadásul csak azután, hogy egy Szolnok-Hatvan-Tiszafüred-Gyártelep vonatúton háromszor elolvastam a nálunk fekete-fehérben kiadott, hivatalos képregényváltozatot, ami 1989-ben minden képregénykedvelő kisiskolásnak megvolt (ebben egyébként több olyan poén is szerepel, ami a forgatókönyvben még benne volt, de a film végső változatában már nem). Az utolsó kereszteslovag pompás sztoriját egyébként olyannyira képtelen voltam megunni, hogy végigjátszottam PC-n a Lucasfilm Games 1989-es videojáték-verzióját is, ami több ponton is ötletesen kibővítette az eredeti sztorit – például ha Hitlerrel nem a Grál-naplót írattuk alá, hanem egy menlevelet, onnantól kezdve nem is kellett bunyózni a német katonákkal, mert szó nélkül utunkra engedtek. – Szűcs Gyula


Final Cut – Hölgyeim és Uraim

Sose értettem azokat, akik a „Milyen könyvet vinnél egy lakatlan szigetre?” kérdésre a kedvenc regényüket nevezik meg. Miért kockáztatnám, hogy egy számomra különleges könyvet megunjak, ha választhatok más, praktikusabb szempontok alapján is? Szóval ha rajtam múlna, biztos, hogy egy olyan 1000 oldalas, iszonyúan rétegzett regényt vinnék magammal, mint mondjuk a Végtelen tréfa David Foster Wallace-tól, amiben még a sokadik olvasásra is találnék újabb és újabb rétegeket. Ugyanígy, ha csak egyetlen filmet csomagolhatnék be a bőröndbe, akkor az a Final Cut – Hölgyeim és Uraim lenne.


Igaz, Pálfi György montázsfilmje csak 85 perc, de cserébe 450 másik film van belezsúfolva, vagyis ennyi mozgóképből áll össze a Final Cut 1500 snittje. Van története is, a lehető legősibb: férfi és nő találkoznak, egymásba szeretnek, majd bonyodalmak jönnek, féltékenység, veszekedés, kibékülés, happy end. Hiába elcsépelt a sztori, a melodráma működik, még úgy is, hogy a Férfit és a Nőt összesen 600 különböző színész alakítja. Hála a mozi mágiájának, a különböző arcok és alakok egybeforrnak a képzeletünkben, de az, aki igazán rajong a filmekért, még egy plusz élményt is kaphat, amikor felismeri a „kölcsönvett” snittek forrásait. A Final Cut valójában egy szenvedélyes vallomás a Mozihoz, és mint ilyen, megunhatatlan. - Baski Sándor


Félelem és reszketés Las Vegasban

Bármennyire is szeretem a fajsúlyos drámákat, ezek a filmek ritkán csábítanak újranézésre. A katarzist nehéz megismételni, egy hangulatot viszont újra át lehet élni, és az igazán jó gegeknek nincs szavatossági idejük. Éppen ezért a legtöbbször komédiákat szoktam újrázni, vagy igazi mozgóképes tripeket. A nagy Lebowskihoz hasonlóan ilyen „kettő az egyben” klasszikus számomra a Félelem és reszketés Las Vegasban, ami egyrészt veszettül vicces, másrészt szinte pszichedelikus élményt nyújt. A drogokat ipari mennyiségben fogyasztó Hunter S. Thompson, illetve hasonlóan hedonista ügyvédjének Las Vegas-i kiruccanását be lehetett volna mutatni elrettentő tanmeseként is a Rekviem egy álomért után szabadon, Terry Gilliam rendező viszont inkább úgy döntött, audiovizuális eszközökkel adja át a betépettség élményét a nézőnek. Ami persze nem mindig kellemes, de a hullámvasúton is sikítozunk, mégis újra és újra felszállunk rá.  - Baski Sándor 

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu