Góliát - Apu szeretné, ha jó díler lennék!

  • Vízer Balázs

Szebb napokat látott, pusztulásra ítélt svéd kisváros, ahol kötelező viselet a mackónadrág és a susogós dzseki, és ahol egy békés természetű tininek kell átvennie apja jövedelmező, ám illegális munkáját.

Szóval Svédországban sem minden a jóléti államról és magáról a jólétről szól, ott sem mindenki egy IKEA katalógusból lépett ki, és nem a jobboldal által vizionált migránshordák miatt, hanem egyszerűen azért, mert mindenhol vannak, akik a társadalom peremére sodródnak, mindenütt akadnak régiók, amelyeket elkerül a fejlődés, amelyek lakói magukra maradnak. A Góliát is egy olyan kisvárosban játszódik, ahol nincs semmi, ahol rendes munkával nem lehet megélni. Volt egy fűrészmalom, de már bezárt, van egy kisbolt, pár faluval arrébb meg egy barkács áruház, aztán annyi, szóval ügyesnek kell lenni. Vagy rohadt erőszakosnak, lehet választani.

Hősünk, Kimmie nagyon nehezen tud választani. Már csak azért is, mert apja régóta dílerkedik, ahogy szinte mindenki a rokonságban, anyja pedig súlyos beteg – bár nincs túl rossz bőrben, és nem tudjuk, mi a baja, de sokszor mondják rá, hogy fájdalmai vannak. És apura börtön vár, nem sok, csak 16 hónap, de addig a 16 éves Kimmie-nek kéne vinnie a boltot, pár hete van csak rá, amíg apu ténylegesen bevonul, hogy kitanulja a szakmát, és ezzel eltartsa anyját és kistestvéreit. Csakhogy a srácnak nincs a vérében az erőszak, egyszerűen nem az a típus, aki reflexből üt, pedig kéne, mert új, messze nem általa választott hivatása megköveteli, különben nem tisztelik, és ha nem tisztelik, akkor nagy baj van. És a sor az apjával kezdődik, az ő tiszteletét kéne elsőként kivívnia, csak az a kérdés, megéri-e. Sokkal pontosabban az a kérdés, van-e a srácnak választása.

A Góliát esetében pedig nyilván az a kérdés, hogy attól még, hogy ezt a történetet vagy ezt a kérdésfelvetést már ezerszer láttuk, tudhat-e újat mondani a film, vagy megfordítva a dolgot, az, amit mond, elveszíti-e a relevanciáját pusztán attól, hogy hallottuk már máskor, adott esetben szebben, jobban megfogalmazva. Merthogy Peter Grönlund  rendező, aki a sajtószöveg szerint „elsősorban mai társadalmi és politikai problémákra reflektál filmjeiben”, nem fogalmaz túl cizelláltan, nem a nagy drámára megy rá, nem kreál hősének katartikus pillanatokat, és nyilván nem azért, mert nem tud, hanem nem tartotta szükségesnek. A Góliát úgy építkezik, hogy hőse lépésről lépésre ismerje fel, mik a lehetőségei, hiszen ott a barátnője, akivel leléphetne, mit választhat és mit jelent számára a család – és ő mit jelent a családja számára. És Grönlund nagyon tudatosan viszi mindezt végig, és ez a fajta tudatosság egyben kiszámíthatóvá teszi a filmet, de gondolom, ő ezt is belekalkulálta.

És azt is biztos belekalkulálta, hogy ilyen esetben bizony rá kell gyúrni a környezetre az arcokra és persze a színészekre. És nem akart egy nyomortanyát bemutatni, mert az nyilván nem is lett volna túl hiteles egy svéd filmben, inkább egyfajta önellátó, önmagát működtető közösséget épít fel, és ezek az emberek nem éheznek, csak máshogy szerzik meg a pénzt az ennivalóra, részben, mert nincs más választásuk, részben, mert van rá némi affinitásuk – szemben a főszereplő sráccal. Akinek eljátszására a rendező remek színészt talált: Sebastian Ljungblad az első perctől kezdve hiteles mind proli srácként, mind a saját bizonytalanságában, de az apját játszó Joakim Sällquist az, akire igazán érdemes figyelni. A nagydarab, bikafejű férfi ilyen szerepekre született, és nem könnyű feladat egyszerre eljátszani a brutális bűnözőt és az apát, aki nem tudja eldönteni, mi miatt aggódjon, hogy a fia nem elég kemény, vagy azért, mert éppen drogdílert csinál belőle. Miatta igazán nézhető a kétségtelenül tisztességes és jól összerakott, de talán nem elég merész, nem elég újszerű és markáns Góliát.

Értékelés: 7/10