A 2019 októberében debütált és decemberében zárult szériával a csatorna alaposan meglepett mindenkit – elsősorban azokat, akik szuperhősös történetet vártak, de még azokat is, akik a képregény és/vagy a 2009-es filmfeldolgozás miatt nagyjából képben voltak a Watchmen világával. Az 1986-os képregény-eredeti szerzője, Alan Moore egyébként elhatárolódott ettől az új verziótól, az mégis olyan lett, hogy az író minden bizonnyal imádná.

Az elsősorban a Lost – Eltűntek alkotójaként ismert Damon Lindelof a Losthoz hasonlóan csavaros sztorit kreált a Moore-képregény felhasználásával, csak korábbi munkájától eltérően ebbe nem lehet belekötni. Miközben a képregényhez hűséges filmadaptáció újítása csupán az volt, hogy erkölcstelen szuperhősöket vonultatott fel, és felvázolt egy érdekes alternatív múltat, addig Lindelofnál ez csak a kiindulás.

A Watchmen széria kőkemény társadalomkritika, ami egyszerre folytatása és előzménye a képregény és a film történéseinek. Lindelof szereti remixnek nevezni, és annyiban igaza is van, hogy miközben egy csomó ismerős karaktert felhasznál az eredetiből, vadonatújakat is bevezet, és ezeket tökéletesen vegyíti a korábbiakkal. A sorozat 34 évvel az 1985-ben játszódó eredeti történések után veszi fel a fonalat, egy alternatív jelenben, a számos flashback miatt azonban a húszas-harmincas évekbe, azaz jóval a képregény/film negyvenes–hatvanas években tevékenykedő első generációs szuperhősök kora előtti időkbe is eljutunk.

A képregényhez/filmhez hasonlóan itt is egy gyilkosság és az utána zajló nyomozás indítja be az eseményeket. Ezúttal egy fekete rendőrnő, Angela Abar nyomoz, de a későbbiekben fontos szerepe lesz a nyomozásba szintén beszálló idősebb FBI-ügynöknőnek, Angela férjének, egy titokzatos tolószékes öregembernek, egy vidéki kastélyban és a hozzá tartozó uradalomban élő, nem kevésbé rejtélyes előkelő férfinak és egy dúsgazdag ázsiai nőnek is. Ennél többet sajnos lehetetlen spoilerezés nélkül elárulni, mert a Watchmen csak apránként, epizódról epizódra, sőt jelenetről jelenetre fedi fel a titkait, és annak is fontos jelentősége van, hogy mely karakternek mi a valódi identitása (még ez sem derül ki ugyanis rögtön).

A Watchmen sorozatverziójának világáról az mondja el a legtöbbet, hogy a főgonoszok benne a fehérek felsőbbrendűségét hirdetők – de attól még ugyanúgy kap egy gyomrost a másik oldal is. Ebben az alternatív valóságban ugyanis Robert Redford (igen, a színész és fesztiválalapító) az amerikai elnök, és a korábbi rendőri túlkapások miatt a járőrök fizikailag el sem tudják sütni a fegyverüket, amíg erre a központból a körülmények gondos mérlegelése után nem kapják meg az engedélyt – hogy ez a politikailag nagyon korrekt megoldás milyen brutálisan visszaüt a valóságban, arra már az egyik első jelenetben megkapjuk a bizonyítékot.

Ahogy az is kiderül hamarosan, hogy milyen szemfényvesztésen alapul Redford nagyon szép, nagyon liberális, mindenkit nagyon tisztelő rendszere. A Watchmen tele van a történelmet át- és átszövő titkokkal és összeesküvésekkel: szinte minden jelenete egy-egy hatalmas rádöbbenés. De Lindelof gyönyörűen használja a Moore által megalkotott mitológiát is, és ezen a vonalon is elképesztő ötletekkel kedveskedik a rajongóknak és a mezei nézőknek egyaránt. És az alkotó még ennél is tud többet, hiszen ezeket az alapvetően társadalmi-történelmi megalapozottságú, azaz a külső valóságból származó petárdákat nagyon szépen szervesíti a karakterek belső világával.

Igazi katarzist jelent figyelni, ahogy Angela Abar rádöbben a saját múltjára, megismeri származásának valós történetét, ahogy azt is, ahogy kiderülnek szerelmi életének rejtett részletei – ami csak így leírva hangzik csöpögősen, hiszen a Watchmen univerzumában minden (belső rezdülés és külső világrengés egyaránt) együtt mozog, és egy kőkemény fegyveres harc a legnagyobb szerelmi vallomás. Mindehhez persze kell Regina King rezzenéstelen, mégis jelentéses játéka is (az Oscar-díja ellenére még mindig nem elég (el)ismert színésznő a sorozat egyik nagy felfedezése; rajta kívül az Adrian Veidt szerepében szinte lubickoló Jeremy Irons emelkedik még ki a színészgárdából).

És a Watchmen még a csavaros sztorin túl is ad gondolkodnivalót, hiszen van mersze filozófiai-lételméleti kérdésekbe is belekapni. A „szentesíti-e a cél az eszközt?” csak a legegyszerűbb dolog, amit felvet; megjelenik ezenkívül az időutazás (pontosabban az egyszerre több időben létezés) paradoxona, de William Paley után szabadon elmerenghetünk az „isten mint órásmester” teórián is. Ha tehát olyan tartalmat keresünk, amitől nemcsak elszáll az agyunk, de kapunk tőle agyalnivalót jócskán a karantén üres óráin túlra is, mindenképpen nézzük meg Lindelof alkotását, aminek kilenc egy-egyórás része teljes egészében elérhető az HBO GO-n.