Három egyforma idegen – Azt hinnéd, szívmelengető történet…

  • Vízer Balázs

Három, születésükkor egymástól elszakított, majd különböző családokhoz örökbe adott egypetéjű iker talál egymásra már fiatal felnőttként, és hatalmas a boldogság, egészen addig, amíg fel nem tesznek bizonyos kérdéseket.

Íme, egy kedves, érdekes és rendkívül pozitív végkicsengésű történet még 1980-ból. Adott egy barátságos amerikai srác, aki otthonától több száz kilométerre megkezdi a félévet egy főiskolán, ahol mindenki úgy tesz, mintha régről ismernék, és hősünk számára szép lassan kiderül, hogy van belőle „még egy”. Meg is keresi tökéletes párját, és kiderül, hogy egypetéjű ikrek, akiket születésük után választottak szét és adtak nevelőszülőkhöz. Nagyon örülnek egymásnak, a sztorit pedig megírja minden újság, és az egyik lap egy olyan fiú kezébe kerül, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint ők – naná, hogy kiderül, ő a harmadik ikertestvér, őt is örökbe fogadták, de most mind a hárman együtt lehetnek, a nagyszerű történetre pedig már a tévék is lecsapnak. A három ugyanúgy kinéző, de más-más családban és környezetben nevelkedett fiú egyformán viselkedik, ugyanazt szereti, ugyanúgy tartja a kezét és ugyanolyan márkájú cigit szív, és hát ez az egész nem egészen elképesztő?

Elképesztő, persze, de ha egy pillanatra elgondolkodunk, akkor hátborzongató is egyben. Mert, bár az örökbefogadást annak idején intéző ügynökségnél azzal védekeznek, hogy csakis azért szakították el egymástól a kicsiket, mert így könnyebb volt örökbefogadó családokat találni, az igazság ennél sokkal sötétebb. A csak lassan, lépésről lépésre kibontakozó, és a legvégén sem teljes igazság jelen esetben pont olyan, mintha egy hidegháborús ponyvaregény lapjairól csúszott volna tiszta véletlenül. Merthogy elég hihetetlen mindez, és lassan azt vesszük észre, hogy az egymásra találás, majd a közös élet szívmelengető története lassan átcsap valami rémálomszerű fantazmagóriába, pedig a Három egyforma idegen rendezője, Tim Wardle nem is megy utána minden fontos kérdésnek. Van olyan is, hogy egy darabig tévúton jár, de ha már leforgatta a rosszul feltett kérdés utáni nyomozást, és ha már dolgozott és energiát feccölt a dologba, hát benne hagyta a kész filmben azt a részt is.

Persze nézhetjük ezt máshogy is, az oknyomozó újságírás bemutatásának, ahol természetes, hogy vannak vakvágányok, félre- vagy sehová sem vezető gondolatmenetek és kérdésfelvetések, de nem tenném fel a házat, hogy itt konkrétan erről van szó. Vannak persze más gyenge pontjai is a Sundance Filmfesztiválon a zsűri különdíját elnyerő filmnek: lehet, hogy csak én rühellem annyira a megtörtént események statisztákkal való eljátszatását, de az itt is megesik, bár szerencsére némi következetlenséggel csak a legelején, amikor még nem ismerjük az arcokat. Aztán ahogy haladunk előre, és egyre többet tudunk meg, már Wardle is tudja, hogy elég az ún. „beszélő fejekre” támaszkodnia, és azok, akik mindezt megélték, vagy akik a másik oldalról érintettek a történetben, és ők tényleg elviszik az egészet. Mert ezt azért nehéz elrontani, annyira erős alapanyag, annyira szuggesztív, és nem mellesleg annyi kérdést vet fel, például arról, hogy mi határoz meg minket, a nagyrészt örökölt, velünk született génállomány vagy a neveltetésünk, a környezet és a minket ért hatások.   

A végére pedig egy kis szórakoztató és/vagy elgondolkodtató információ: a három iker 1980-ban talált egymásra, abban az évben, amikor Stephen King Tűzgyújtó (Firestarter) című regényének két fejezete is megjelent, és a könyvben egy titokzatos szervezet pont ugyanazt csinálja gyerekekkel, mint amit a filmből megtudunk egy szintén titokzatos szervezetről.

Értékelés: 7/10