Hát igen, hát igen! - Szárnyas fejvadász 2049


Mondták, hogy jó lett, de nem gondoltuk, hogy ennyire. Mert ennyire! Hipnotikus, fájdalmasan szép, és hihetetlenül izgalmas, aminek napokig a hatása alatt van az ember.

Az nem volt kérdés, legalábbis számomra, hogy a francia-kanadai Denis Villeneuve jó filmet fog csinálni. Eddig sosem hibázott, sőt, nagyszerű, egészen különleges filmeket készített, ráadásul sosem ismételte önmagát. Tulajdonképpen az sem volt kérdés, miért kellett ennyi év után elkészíteni a folytatást, hiszen megszoktuk, hogy most ez megy. És az is biztos volt, hogy iszonyú látványos lesz, hiszen láttuk az előzeteseket. A kérdés inkább az volt, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 képes lesz-e ugyanazt a varázslatot előidézni és megteremteni, amit a Szárnyas fejvadász 1982-ben, korát messze megelőzve tett. Hogy lesznek-e olyan pillanatai, képei és mondatai, mint elődjének. Hogy miként lesz releváns, mit tud hozzátenni ahhoz, ami eddig volt.

Egyébként le a kalappal Ridley Scott előtt, mert ez mégiscsak az ő gyermeke, de most képes volt hátralépni, és átadni valaki másnak a rendezést, míg ő producerként a háttérben maradt – ironikus módon erre képtelen volt az Alien: Covenant esetében, nem is sikerült vele maradandót alkotnia. És ezzel nagyjából el is árultuk, hogy az új Blade Runner maradandó volt, ami sokáig emlékezetes marad egy olyan világban, ahol már nem születnek kultfilmek. Mert a 80-as évek széles gesztusai, nyílt érzelmei után napjaink szkepticizmusa ezt ritkán engedi meg, vagy ahogy valaki nagyon bölcsen megfogalmazta, nem a filmek változtak meg, hanem a közönség. Villeneuve azonban fogta az eredeti filmet is jegyző Hampton Fancher és Michael Green közös forgatókönyvét, amihez még maga Scott is hozzátett egyet és mást, ugrott harminc évet az időben, és még az eredetihez képest is idegenebb, még különösebb világot alkotott. Ahol persze még ott vannak az eredeti replikánsok és a rájuk vadászó szárnyas fejvadászok, köztük egy bizonyos K.

Blade Runner

A történet egy elegáns csúsztatással csak annyit közöl, az eredeti Nexus-8-as modellek „nyílt élettartamú” változatai az emberek által nagyrészt magára hagyott Földön még itt vannak – az emberiség új bolygókat gyarmatosított -, és egy ilyen példány levadászásakor bukkan K egy olyan titokra, ami mindent megváltoztathat. A titoknak K-n és a rendőrségen kívül az egykor elbukott replikáns programot újraélesztő, teremtéskomplexusban szenvedő milliárdos (Jared Leto, kivételesen egész hitelesen) és egy titkos replikáns szervezet is a nyomába ered, a nyomok pedig a 30 éve bujkáló Rick Deckardhoz vezetnek, amit nyilván mindenki sejtett, aki csak egy képkockát is látott az előzetesből, de addig még rengeteg dolog történik.

A „rengeteg dolog” kifejezés persze félrevezető lehet, hiszen a majdnem három órás játékidő során valóban hihetetlen sok dolog történik, és egymást követik a remekül felépített, néha kiszámítható, néha viszont egészen váratlan fordulatok, mégis egy lassú alkotásról van szó. Villeneuve különös, álomszerű ritmusra komponálta meg a történetet, közben rengeteg időt hagyva a főhős, K megismerésére, akit üres, lepusztult lakásában egy hologram lány vár haza minden este, és ez egy csodálatosan szép szál, de ha kell, kőkemény akció is van. Ami pont ettől az elringató ritmustól válik kirobbanóvá, és már az első jelenet, a régóta rejtőző replikáns – a volt pankrátor Dave Bautista még sosem volt ilyen jó – kiiktatása is elképesztően sikerült. Hiszen egyszerre kapunk tömény akciót és néha sokkoló erőszakot, aminek a rendező már a Sicarióban is mestere volt, és különös módon van líra és olyasmi is, amihez többször is vissza lehet nyúlni, és amire aztán a történet során még rengeteg dolgot lehet felfűzni.

És ehhez adjuk hozzá Roger Deakins hihetetlen képeit, egy semmi másra, még az eredetire is alig hasonlító világot – nehéz elképzelni, hogy ezt tényleg nálunk forgatták, pedig igen –, illetve Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch pulzáló, valósággal hipnotizáló zenéjét. És persze vegyük Ryan Goslingot, aki ugyan egy bájgúnár, de emiatt sosem lehetett rá haragudni, és akiben mégis megvolt mindig is az a melankólia, amitől annyira jó erre a szerepre, és most sincsenek fals hangjai. A már emlegetett hologram lánnyal - Ana de Armas – pedig az elmúlt évek legcsodásabb szerelmi jelenetét sikerült összehozni, és én nem könnyen osztogatom az ilyen jelzőket. És mégis végig Harrison Fordra várunk, és elég sokáig kell várni rá, de megéri. Ford sosem volt egy különösebben cizellált színész, neki mindig is a jelenléte számított, és az most is megvan. Ő ennek a világnak az igazi lakója, ez az egész róla szól.

És persze Denis Villeneue-ről, aki elsőre el sem merte vállalni a rendezést, mert tudta, mekkora feladat, de nem csak hibátlanul végezte el ezt a feladatot, hanem valami egészen rendkívülit alkotott. Ami tényleg mond valami újat, ami valóban releváns, nem csak mint film, hanem az emberiség jövőjét is új nézőpontba helyező alkotás.  És hányan képesek ma ilyesmire?

Értékelés:10/10

 

Kövessen minket a Facebookon!