Idiótákkal vagyok körülvéve! - Eszeveszett esküvő

Bárki, akinek napi munkája mások kétes értékű teljesítményétől függ, mélyen átérzi majd a sokat látott, kötélidegekkel megáldott rendezvényszervező kálváriáját.

A régi szép időkben azért szerette mindenki a francia filmeket, Alain Delon, Jean-Paul Belmondo és mások munkáit, mert igazi, jó értelemben vett közönségfilmek voltak. Látványos, mindenki számára érthető, könnyed, de nem lebutított alkotások, amik rendre hatalmas kasszasikernek bizonyultak szerte a világon. Ebből hozott vissza valamennyit, ha nem is mindent az Eric Toledano és Olivier Nakache rendezőpáros a 2011-es Életrevalókkal, nem is maradt el a siker. Hatalmas siker, ami azt illeti. Az a film durván leegyszerűsítve arról szólt, milyen szép is az, ha valaki tényleg élvezi azt, amit csinál, amit elvárnak tőle, és amiért fizetést kap. A rendezőpáros új munkája, az Eszeveszett esküvő pont az ellenkezőjéről szól.

Sok filmet láttunk már esküvőszervezőkről, mind romantikus komédia volt, ahol a párok végül szétmentek, mások összejöttek, mint mondjuk a Jennifer Lopez-féle Szeretném, ha szeretnél. Minden ilyen darab kiszámítható és nyálas volt. Az Eszeveszett esküvő teljesen máshonnan közelíti meg a témát, itt most egy munkáról van szó, amit el kell végezni, ha a fene fenét eszik is. Max Angély (a többnyire rezzenéstelen arcú Jean-Pierre Bacri) hatalmas rutinnal bíró rendezvényszervező kötél idegekkel, aki megszokta, hogy idiótákkal dolgozik - és idiótáknak. Jókora stábbal dolgozik, sokféle vészhelyzetre fel van készülve, és tudja, kire számíthat és kire nem. Szinte senkire, mert mindenki a saját egójával, piszlicsáré ügyeivel van elfoglalva, csak ő csinálja igazán lelkiismeretesen azt, amit csinál.

A catering stáb kisfőnöke nem bír indulataival, az esküvői énekes világsztárnak hiszi magát, a beugró pincér egy katasztrófa, és rengeteg kárt okoz, a rendezvényfotós művésznek hiszi magát, miközben folyamatosan potyázik és csajozni próbál. A stáb egyik tagja a menyasszonyra hajt, a bokrok közül pedig valószínűleg egy adóhivatalnok lesi őket, ami már csak azért is probléma, mert sok munkás nincs bejelentve, a helyszínként szolgáló XVII. századi francia kastélyban korlátozott az áramellátás, a vőlegény pedig egy maximalista ökör. És ez csak a gondok eleje, és van, amire a rezzenéstelen arcú Maxnak van válasza, van, amire már neki sincsen. És aki dolgozott már úgy, pláne határidőre, hogy sok embertől függött munkája eredménye, az érteni fogja, miről szól ez a film.

Gyanítom, a két rendező egy kicsit a filmkészítésről is értekezik itt, hiszen az is sokban hasonlít egy esküvőhöz: kell hozzá sok áram, zene, fény, kaja és egy csomó ember, aki idegesen rohangál, amikor elromlik valami, és akkor is, amikor nem. És a film ezt tökéletesen adja vissza, nagyszerűen adagolva a részleteket, sorra hozva elő a különböző fajsúlyú problémákat és a lehetséges megoldásokat, miközben látjuk, hogy szegény Max miként kezd lassan, de biztosan szétesni. Szét is esik, és persze kiszámítható, mi történik ezután, hiszen azzal vezettem fel az egészet, hogy ez itt egy közönségfilm, és nem lesz a főnökből ámokfutó vagy valami más, de amíg elérünk ide és ami ezt követi, nagyszerű példa arra, hogyan kell egy teljesen konvencionális vígjátékot profin, alázattal és mindenki számára tökéletesen fogyaszthatóan megcsinálni. És mindez széles gesztusok, kaki-pisi viccek, otromba poénok és megalázó helyzetek nélkül is remekül működik.

Értékelés: 8/10

 

Kövessen minket a Facebookon!