Idő – Amikor az öregedés a legnagyobb horror

Nem az Idő lett az új Hatodik érzék, de Shyamalan azért nem okoz csalódást. Igaz, meglepetést se.

M. Night Shyamalan új filmje erősen indított az amerikai mozikban, az első kritikák pedig arról szóltak, hogy az indiai születésű rendező visszatért végre a csúcsformájához. Ugyanezt persze már 2017-ben is megírták a Széttörve kapcsán, hogy aztán Shyamalan egy teljesen felesleges folytatással (Üveg) le is rombolja egyből a visszaszerzett hitelét. Érdemes tehát fenntartással kezelni ezeket a diadaljelentéseket, de az biztos, hogy Az utolsó léghajlítóval vagy A Föld utánnal ellentétben most legalább testhezálló témát választott.

Az Idő sztorija olyan, mintha egy klasszikus Alkonyzóna-epizódból vagy egy misztikus Stephen King-regényből származna. A horrorkirály egyik kedvenc módszere, hogy gyanútlan civilek egy csoportját téren vagy időn kívül helyezi – ilyen A köd, a Langolierek – Az idő fogságában vagy A búra alatt is –, hogy aztán közösen próbáljanak meg kiutat keresni. Ugyanerre az alapötletre épült a kétezres évek legnagyobb sorozatsikere, a Lost, és a Sandcastle című képregény is, amelyet Shyamalan sorvezetőként használt a forgatókönyv megírásakor. A moziélmény kimaxolásához ennél többet nem is kellene tudni a filmről, de nyilván kevesen váltanak úgy jegyet, hogy a történet alapjait sem ismerik. Legyen annyi elég, hogy a trópusi nyaralásuk során több család egy olyan félreeső partszakaszon ragad, ahol az idő gyorsabban telik, és ahonnan nagyon úgy tűnik, hogy nincs menekvés.

Shyamalan az első félórában bemutatja, hogy

a feszültségépítéshez, a nyugtalanító hangulat megteremtéséhez továbbra is nagyon ért.

Semmi igazán szörnyűséges nem történt még, de már görcsben a gyomrunk, és ezt jó részt a fényképezéssel sikerül elérni. Hiába idilli helyszín a homokos-sziklás öböl, nincsenek harmonikus beállítások, sok a szabálytalan kompozíció és a negatív tér (amikor látszólag lényegtelen, „üres” dolgok töltik ki a képet). A kamera belemászik a szereplők arcába, vagy éppen úgy köröz köztük, hogy abba a néző is beleszédül. És pont ez, az elbizonytalanítás, a szorongás fokozása a cél, hogy átérezzünk mi is, milyen az, amikor kicsúszik az ember lába alól a talaj.

Ehhez a mutatványhoz sikerült a legjobb arcokat megtalálni, olyan színészeket, akik nem A-kategóriás, elhasznált sztárok, de különböző szerzői filmekben már bizonyítottak. Igaz, Gael García Bernal, Vicky Krieps, Rufus Sewell, Alex Wolff vagy Thomasin McKenzie se mindig elég ahhoz, hogy a sokszor papírízű mondatokat életszerűvé varázsolja. Shyamalan korábbi filmjei sem a mesterien megírt dialógjaikról voltak híresek, de a színészek dolgát itt az abszurd cselekmény is jelentősen megnehezíti.

Az események olyan gyorsan eszkalálódnak a parton, hogy pár perc leforgása alatt a teljes érzelmi skálát végig kell(ene) zongorázniuk. A pszichológiai hitelesség fogalma ilyen körülmények közt gyakorlatilag értelmezhetetlen, és egy ponton (amikor az egyik szereplő terhes lesz) a rendező látványosan búcsút is mond ezeknek az ambíciónak. A néző pedig egy idő után már azt sem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. A látogatással Shyamalan  bebizonyította, hogy van humora, de itt eldönthetetlen, hogy mi az, amit viccesnek szánt, és mi az, amin nem illene nevetni, de muszáj.

Nyilatkozata szerint a rendező azért akarta adaptálni Pierre Oscar Lévy és Frederik Peeters képregényét, mert a segítségével fel tudta dolgozni az öregedéssel és a halállal kapcsolatos félelmei egy részét. Az Idő is nyilván ezeket a témákat boncolgatja – az lett volna az igazi szenzáció, ha Shyamalannak sikerül úgy leforgatnia a filmet, hogy ne lehessen allegóriaként nézni.

Mi lehet annál horrorisztikusabb, mint egy moziszékbe süppedve, popcornt rágcsálva és kólát szürcsölve, a saját halandóságunkkal szembesülni?

A zombit fejbe lehet lőni, a meteort el lehet téríteni, és még Thanos is legyőzhető, de az öregedés ellen nincs gyógyszer. Ebből az alaphelyzetből kiindulva Shyamalan készíthetett volna egy igazi egzisztencialista horrort is a Melankólia vagy az anyám! után szabadon, de az utolsó pillanatban behúzza a vészféket, és úgy dönt, mégsem megy át Lars von Trierbe. Helyette jön a kötelező shyamalani csavar (ami a képregényből természetesen hiányzik), egyrészt mert elvárják a rajongók, másrészt így nem depresszióba süllyedve távoznak a nézők a moziból.

Shyamalan nem tudott tehát kilépni a saját árnyékából, de valószínűleg már nem is akar.

Az Időben egyszerre van meg az, ami szerethető, és az is, ami idegesítő a filmjeiben. Se meglepetést, se csalódást nem okoz, vagyis tökéletesen megfelel az elvárásainknak.