Így még biztos nem láttad Poirot-t

Agatha Christie első, egyúttal a híres bajszos magándetektív figuráját bevezető bűnügyi regényéből, A titokzatos stylesi esetből magyar alkotó rendezett rendhagyó adaptációt, a szuggesztív Mácsai Pállal a nagy Hercule Poirot szerepében.

Lichter Péter a kortárs magyar kísérleti film egyik legjelentősebb alkotója, akinek a neve a „hagyományos” filmek rajongóinak is ismerős lehet, hiszen szakíróként olyan könyveket jegyez, mint az 52 hátborzongató film – A Psychótól a Fehér éjszakákig, a Steven Spielberg filmjei – A cápától a Schindler listájáig vagy az 52 kultfilm: A Szárnyas fejvadásztól a Feltörő színekig. Experimentális alkotótól szokatlan módon viszont Lichter (ahogy az talán a fenti könyvcímekből is kiderül)

erősen vonzódik a műfaji filmek világhoz is,

ami a filmes köteteken kívül abban is megnyilvánul, hogy A titokzatos stylesi esettel nem először tesz kísérletet nemcsak a hagyományos történetmesélésre, hanem annak kifejezetten egy zsánerfilmen belül való megvalósítására, az egész estés játékidőt közelítve.

Miközben fesztiválkedvenc, különféle díjakkal elhalmozott korábbi – kisfilmes vagy közepes hosszúságú – munkái (Rimbaud, Kazetta, Éjszakai előadás), illetve későbbi, nagyobb lélegzetű alkotásai (az Üres lovak című esszéfilm és A horror filozófiája című zenés absztrakt film) roncsolt anyagokkal, régi home videókkal, Super8-as relikviákkal és egyéb „talált tárgyak”-kal megalkotott szó szerinti filmes kísérletek voltak, az experimentális filmezés skálájának különböző pontjain elhelyezkedve, addig a 2017-es Fagyott május egyszerre működött vérbeli kísérleti filmként és szabályos, posztapokaliptikus sci-fibe oltott found footage horrorként/slasherként.


Az experimentális horrorfilm sikerén felbuzdulva a bő egyórás játékidejű A titokzatos stylesi esettel Lichter újabb, ezúttal filmtörténeti mérföldkövet jelentő műfaji kísérletbe vágott: több száz némafilm képanyagának felhasználásával, nem elszakadva a kísérleti filmes megoldásoktól sem, megvalósítja a kollázsfilm (ilyen volt például Pálfi György más filmekből összevágva új műalkotást eredményező Final Cut – Hölgyeim és uraimja) és a klasszikus „whodunit” (nyomozós) krimi tökéletes keresztezését.

Az Agatha Christie első, egyúttal a kis belga magánnyomozó, Hercule Poirot figuráját először szerepeltető bűnügyi regényének adaptációjában az alkotó azt a minden Christie-krimiben a csúcspontot jelentő aktust dekonstruálja és rekonstruálja egyszerre,

amikor a bajszos detektív a nagy fináléban a jórészt a gyanúsítottakból álló egybegyűlt közönsége előtt felfejti az aktuális bűntényt, majd leleplezi a gyilkost.


Mindez a filmben abban az értelemben rekonstrukció, hogy az alkotó az eredeti regénytől eltérően itt ebből a záró momentumból bontja ki az egész cselekményt, méghozzá tökéletesen követhetően azon nézők számára is, akik esetleg nem olvasták A titokzatos stylesi esetet. Dekonstrukció alatt pedig azt értjük, hogy Lichter úgy bontja le (majd építi fel újra) Agatha Christie világát, hogy nem ugyanazon a filmes téren belül tartózkodó színészekkel játszatja el a cselekményt, hanem száznál is több fekete-fehér mozgóképből vágta össze (a filmezés hajnalában készült ősfilmektől kezdve a 10-es, 20-as és 30-as években született alkotásokig), mindegyikből a legalkalmasabb, a leginkább passzoló és a legfrappánsabb jeleneteket vagy képkockákat felhasználva.

Mindez egy olyan gazdag, komplex, sőt burjánzó képi világot eredményez, amelyben az asszociációs montázs elvének megfelelően van, hogy egy mondat, egy esemény, de van, hogy egyetlen szó indítja el a képzettársítást, ami nemcsak szellemes megoldásokra ad lehetőséget (a szakáll emlegetésekor nagy szakállú emberről kapott kép egyszerű poénjától kezdve az olyan fejlettebb megoldásokon át, mint amikor a társasági élet emlegetésekor revütáncosnőket mutatnak, addig az egészen kifinomult gegig, hogy az Andalúziai kutya ikonikus jelenetét vágják be, amikor a cselekményben valami sokkoló vagy meglepő történik), de a nézőnek is hagy teret bőséggel a szellemi kalandozásra (azaz egyszerűen az azon való elmélkedésre, hogy az adott pillanatban miért éppen az adott képet látjuk).


A képi világ összetettségét erősíti az osztott, sőt, általában többszörösen osztott képmező használata, illetve az olyan erősen kísérleti filmes megoldások, mint a kölcsönzött anyagokon a különféle animációk, ábrák és geometriai formák (négyzetek, körök, görbék, vonalak, nyilak) megjelenítése.

Visszaköszön ezenkívül a Fagyott május miatt már ismerős videójáték-esztétika:

ott a szinte végig szubjektív kamerát alkalmazó fényképezés teremtette meg, itt pedig a „vendégfilmekhez” hasonlóan felhasznált, a képek közé vagy azokra vágott tucatnyi kilencvenes évekbeli számítógépes játék egyes elemeinek jelenléte.

Ennek köszönhetően A titokzatos stylesi eset játékos és kifejező egyszerre: zseniális például, ahogy a régi videójátékok Poirot gondolkodását modellezik, de az is, ahogy a detektív következtetéseit az egyes embereket egymással összekötő vonalakkal és görbékkel szimbolizálják az alkotók. A látványkavalkádban a folyamatosságot az a Kránicz Bence (aki már az Üres lovakban is Lichter munkatársa volt) által írt, 8 fejezetre osztott narráció teremti meg, amely tulajdonképpen Hercule Poirot monológja; a forgatókönyvíró kreativitására pedig jellemző, hogy csak mintegy 20 százalékban támaszkodik az eredeti regény szövegére és egyéb Agatha Christie-művekből származó idézetekre, 80 százalékban abszolút saját, szórakoztató kiszólásokkal megtűzdelt szöveget hozott létre.


Kránicz mondatait pedig a már említett csodálatos Mácsai Pál mondja fel. A ’felmond’ szó azonban nem adja vissza eléggé, sőt, még csak nem is közelíti, mit is művel pusztán a hangjával a színész (Mácsai az Üres lovakban dolgozott már együtt a rendezővel). Nemcsak önmagában perfekt a dikciója, amint többes szám, második személyben beszél láthatatlan közönségéhez, de

ahogy megjeleníti, pusztán a hangjával a magánnyomozó figuráját és ezerféle arcát az elmélázótól kezdve az ellentmondást nem tűrőn át a kifejezetten fenyegetőig, azzal fizikai jelenléte nélkül is teljes értékű alakítást nyújt.

Sajnos még élénken él az emlékezetünkben Kenneth Branagh februárban bemutatott rettenetes Christie-adaptációja, a Halál a Níluson. Lichter Péter A titokzatos stylesi esetének megtekintése után viszont kijelenthető, hogy ha valahogy van értelme hozzányúlni a krimi nagyasszonyának műveihez a sok hűséges Poirot-feldolgozás után, akkor

úgy van értelme, ahogy Lichter, nem pedig úgy, ahogy Branagh tette.

Korábbi kísérleti filmjeihez hasonlóan az alkotó most más eszközökkel, de ugyanúgy törmelékekből teremt valami újat, ami – annak ellenére, hogy sok mindenre kell egyszerre figyelni, ezért például kifejezetten érdemes újranézni is – experimentális filmhez képest abszolút követhető és nézőbarát, így jó szívvel ajánlható nemcsak a krimi- és Agatha Christie-rajongóknak, hanem azoknak is, akik most kezdenek ismerkedni a kísérleti filmek világával. Előbbieknek és utóbbiaknak is pompás élmény lesz.


Az alkotók A titokzatos stylesi esetet a hagyományos moziforgalmazáson kívül, nonprofit módon mutatják be, egyúttal várják is a filmklubok, kultúrházak és független mozik érdeklődését. A film vetítéseiről a Facebookon tájékozódhatunk – az első vetítésre június 8-án, szerdán 19.30-as kezdettel a Bem Moziban kerül sor.

 

A hirdetések megjelenítése akadályba ütközött.

Ezt okozhatja valamilyen hirdetésblokkoló (Adblock) használata, illetve egyes vírusirtók, böngésző kiegészítők, beállítások.

A hirdetés blokkolás kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamTovábbi segítségért kattints ide! Köszönjük, PORT.hu