Ilyen édeshármast még nem láttunk! - Dupla szerető


François Ozon legújabb munkája kész elmebaj, amely teret enged hősnője legvadabb fantáziáinak, és éppen ezért olyan lenyűgöző és megmagyarázhatatlan. ilyet is csak egy francia engedhet meg magának.

A tavalyi kedves, visszafogott és meglepően melankolikus kosztümös drámája, a Frantz után François Ozon visszatért régi énjéhez, sőt, rápakolt még egy jó adagot, és egy olyan sztorival rukkolt elő, amihez kevesen mertek volna hozzányúlni. Merthogy a Dupla szerető története még leírva is röhejes, jócskán eltúlzott és tökéletesen valószínűtlen, de maga a film mégis lebilincselő és szórakoztató, és ezt elérni tulajdonképpen egy igazi bravúr. Pedig előkerül egy felcsatolható műpénisz is, és nem félnek használni. Az érdem elsősorban a modellből lett színésznőé, Marine Vacthé.

Természetes, ha az ember szkeptikus a modellből lett színésznőkkel szemben, mert egy dolog, hogy szépek, de tudnak-e játszani? Rendszerint nem, de Marine tud, és van benne alkatilag is egy olyan törékenység – de keménység is – amire Ozon nem először épít, hiszen a 2013-as Fiatal és gyönyörű című filmjében is ő játszott. Vacth annak idején nem csak az Yves Saint Laurent parfümjének volt az arca, de a Chloé márkáé is, így talán némi kikacsintás, hogy itt is Chloé a neve, aki a nyitó képsorokban jelképesen fiúsan rövidre vágatja a haját. És, szintén nyitásként, hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat, egy szuperközeli felvételt a nemi szervéről. Nőgyógyásznál jár ugyanis hasi panaszai miatt, aki semmi rendellenességet nem talál, és lelki problémákat gyanít okként, ezért egy pszichiáter ismerőséhez irányítja a lányt.

Akivel az pár kezelés után össze is jön, de hamar kiderül, hogy a kedves, barátságos férfinak titkai vannak. Például egy ikertestvére, aki szintén pszichiáter, de egyáltalán nem az a megértő típus, egy arrogáns, fölényes pöcs, először elzavarja, majd elcsábítja a lányt, aki a jelek szerint örömmel játssza az áldozat szerepét, miközben otthon azt próbálja meg kideríteni, mert csinál úgy a kedvese és annak minden ismerőse, mintha a másik pasas egyszerűen nem létezne. És bár a történet alapjául Joyce Carol Oates egyik regénye szolgál, mindez tisztára olyan, mint Brian De Palma valamelyik korai erotikus thrillere vagy éppen David Cronenbergtől a Két test egy lélek, csak itt nem szabad komolyan venni a műfajiságot – különben az egész felháborító és csapnivaló lenne.

Ozon azonban úgy játszik a nézővel, mint hősnőjével, aki hol cinkos, hol áldozat vagy vétkes, folyamatosan változik a nézőpont, és mindig történik valami, ami kizökkent minket. Ozon persze blöfföl, ahogy Darren Aronofsky is blöffölt az anyám!-mal, de a francia rendező kifinomultabb eszközökkel dolgozik – már ha a műpéniszt olyan szofisztikáltnak nevezhetjük. A film eljátszik minden egyes beállítással, a kettősséggel és a visszatükröződésekkel, minden egyes belső vagy külső tér elrendezésével, a szereplők ruháival, minden gesztussal és mondattal, direkt esik túlzásba, és sokáig direkt tart vissza más szereplőket vagy fontos információt, és persze ott a szex. Ami Ozonnál és úgy általában a francia filmben mindig létfontosságú, és a Dupla szerető képes egyszerre ábrázolni ennek izgalmát és meghittségét, ráadásul mindezt újszerűen – és most nem a műpéniszről van szó, az máskor kerül elő.

És újra csak Marine Vacthról kell áradoznom, aki vélhetően nem generációja legnagyobb francia színésznője, de elképesztően kifejező minden mozdulata, és hihetetlenül finom minden rezdülése. Ozon és a film tökéletesen használja őt, a benne rejlő dacot, kíváncsiságot és persze a szépségét, ami mindig kiszolgáltatottá tehet egy nőt. A magyar nézőnek pedig furcsa lehet, hogy a kettős szerepet vivő férfi főszereplő, a Dardenne testvérek kedvenc színésze, Jérémie Renier annyira emlékeztet Mácsai Pálra, aki történetesen szintén agyturkász a Terápiában.

Értékelés: 8/10

Kövessen minket a Facebookon!