Február végén felkerült a Cinegóra a Nyersanyag című film, amely elnyerte a 44. Magyar Filmszemle ökumenikus zsűrijének nagyjátékfilmes különdíját. Az eddig főként színházi rendezéseiről ismert Boross Martin rendezővel arról beszélgettünk online: mi történik egy közösséggel, ha hirtelen reflektorfénybe kerül? Mikor lehet beleszólni egy falu életébe? És milyen dinamikái vannak a hatalomnak, akár városi értelmiségi, akár egy kis falu polgármestere, akinek az eszközei rendőrért kiáltanak. Boross Martin jelenleg a New York University – Tisch School of the Arts mesterszakán filmrendezést tanul. A tanszék művészeti vezetője Spike Lee, Oscar-díjas rendező.

– A Nyersanyagban filmes csapat érkezik Pusztaszomajra, hogy közösségépítő foglalkozást tartson, és közösen filmet készítsen a helyi gyerekekkel. Közben belelátnak a falu működésébe, rájönnek, hogy minden szál az uzsorával és a zsarolással operáló, a helyieknek az uborkafarmján munkát adó polgármesterhez vezet. Tamás, a rendező titokban leleplező dokumentumfilmet készít ebből, amelyet nyilvánosságra hoz, és ugyan előzetesbe kerül a polgármester, veszélybe sodorja a falut. Egy éve mutattátok be a filmeteket, milyen visszajelzéseket kaptatok akár a hasonló körülmények között élő fiataloktól, akár a terepen dolgozó szakemberektől?
– Nem feltétlenül a mélyszegénységben élő fiataloknak szól a film. De persze szeretnénk, hogy ne csak fővárosi és nagyvárosi mozikban meg online forgalmazásban lehessen megnézni a Nyersanyagot. Létrehoztunk egy olyan programsorozatot, amelynek keretében elvisszük kisebb településekre, ahol általában vegyes közönségnek, tehát civil szervezetek képviselőinek meg a helyieknek vetítjük. Aztán az ehhez tartozó workshopon a közönség összetételétől függ, mi lesz a tartalmi magja. Nagyon sokan magukra és problémáikra, konfliktusaikra ismernek a történetben. A filmben látható dinamikák mintázatszerűek az országban, sőt, ez az országhatárokon átível. Mindenki rezonál arra a jelenségre, amikor kiszolgáltatott emberek függenek a hatalommal bíróktól. Ez nem jelenti azt, hogy a nézők egyetértenek mindenben. Sőt.

– Mivel nem szoktak egyetérteni?
– Például, amikor megkérdezzük, hogy ki az, aki nyilvánosságra hozta volna mondjuk Tamás helyében azt a leleplező filmet a polgármesterről, akkor általában két táborra szakad a közönség. Ez alapvetően érzelmi alapú kérdés. Van, aki szerint Tamás hallgatott a lelkiismeretére, és megpróbált pozitív változást elérni, még akkor is, ha megkérdőjelezhetőek a módszerei. Mások inkább veszélyesnek tartják, hogy magányos harcosként, a következményektől nem tartva, a helyiek érdekeit csak feltételező módon jár el, mint elefánt a porcelánboltban. Szóval ezek általában izgalmas vitákat generálnak.

– 2017-ben dolgoztál fiatalokkal egy Baranya vármegyei faluban, Siklósbodonyban, és a Nyersanyaghoz hasonló ajánlattal mentél oda. Közösségépítő foglalkozást tartottatok, és közösen forgattatok egy saját dokumentumfilmet. Szerinted mit adott a projektetek az ottani gyerekeknek?
– A kisebb szeletéről tudok alkotóként nyilatkozni, amit mi nyújtottunk, egy művészeti workshop volt, és ezt egy szélesebb közönség előtt is alkalmunk volt bemutatni a résztvevőknek. A nagyobb folyamatról maximum nézőként, megfigyelőként beszélhetek. Az ottani folyamat tudtommal máig nem ért véget. Olyan szakértőkkel dolgoztunk, akik folyamatokban gondolkodnak, és azzal is tisztában vannak, miként lehet a helyieknek valójában partnerséget ajánlani. A mi projektünk három hónapos epizódot jelentett, előttünk és utánunk is történtek izgalmas dolgok a faluban, sőt! Alakult egy kulturális egyesület a helyiek kezdeményezésére, alapítottak drámacsoportot, több színházi előadást hoztak létre, amelyek saját történeteiket dolgozták fel. Együttműködések indultak környékbeli civil szervezetekkel. Ezek mind feltételeket nyújtottak valamiféle mobilitásra, élő kapcsolatokra, barátságokra.

– Gondoltál arra, hogy esetleg őket is bevond a Nyersanyag készítésébe?
– Nem, mert véletlenül sem szerettem volna azt a benyomást kelteni, hogy a film történetének köze van az ő valóságukhoz. Ha abban a faluban forgattunk volna, hiába deklaráltan fikciót hoztunk létre, esetleg azt hihették volna egyesek, hogy őróluk szól. Továbbá teljesen más kritériumokat kellett szem előtt tartani a játékfilm gyártásánál, mint egy szociális vagy pedagógiai projektnél. Ez nem a közösségépítésről szólt, az más alkotói gárdát igényelt volna. Itt dramaturgiai, esztétikai, vizuális, narratív szempontok játszottak szerepet.

– Ott teljesen más volt a környezet, a szakértelem, a faluvezetés, és a munkátok kimenetele. Mit kutattál a filmbe került történetben?
– Az érdekelt először, hogy mi történik egy közösséggel, ha hirtelen reflektorfénybe kerül? Kié a szerzőiség, kié lesz az a film, a munka, amit közösen hoznak létre? Aztán tanulmányoztam más közösségi projekteket, és általában kezdett izgatni a beavatkozás kérdése. Mi számít annak? Ha például agresszióval szembesülünk, vagy a mi értékrendünkkel össze nem egyeztethető esetekkel találkozik az ember, akkor már jogos beleszólni egy közösség életébe? Aztán már az írótársamat, Szántó Fannit bevonva megint tágítottam a témát: a települések hatalmi dinamikái, a korrupció, a visszaélés, a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás kérdéseivel. Az is érdekelt, hogy egy vezető számára a siker hogyan legitimálja a hatalommal való visszaélést. Legyen szó egy képzeletbeli polgármesterről vagy egy rendezőről. Milyen az, amikor az egyikük egy elit felső középosztálybeli budapesti értelmiségi, a másik pedig egy közösség vezetője egy amúgy teljesen magára hagyott településen. És aztán úgy formálódott a történet, hogy a fikciót valós mozzanatokkal vegyítettük. Ehhez esettanulmányokat, bűnügyeket, beszámolókat, valamint saját megfigyeléseinket használtuk fel.

– Latolgattad, ha te kerülsz egy ilyen helyzetbe, mint ez a filmes srác (Dér Zsolt), hogyan léptél volna?
– Szerencsére nem kerültem ilyen helyzetbe, és nyilván ez egy sűrített valóság, ahol nehéz, embert próbáló akadályok jönnek szembe, ahogyan ez a filmekben lenni szokott. Szerintem súlyos hiba, amit elkövetett Tamás. A nyilvánosság bevonása előtt nem fordult olyan szakemberekhez, akik évtizedeket töltöttek el hasonló terepeken, így tudják, hogyan kell kezelni az ilyen konfliktusokat.

– A film végére előzetesbe kerül a korrupt polgármester, de mikor elviszik, széthullik a település élete. Kérdeztél szakembereket, hogy ilyen helyzetben mi történik ezután a faluval?
– Sokösszetevős kérdés: hol vagyunk pontosan? Miket követett el pontosan a polgármester? Már sokak szerint az is megkérdőjelezhető, egyáltalán előzetesbe kerülne-e – mert mondjuk korruptak a rendőrök. Ismerhetünk a médiából olyan történeteket is, amikor az előzetesben lévőnek elér a keze tanúkhoz, és az szintén előfordulhat, hogy a korábban megzsarolt, kisemmizett emberek petíciót indítanak azért, hogy kiengedjék az őket elnyomó polgármestert. Újabb verzió lehet, hogy egy időközi választáson felbukkan egy konkurens vezetőjelölt. Aztán, hogy ő milyen jövőt hoz, az másik kérdés. Ez is a film egyik kérdése, amivel otthagy minket, hogy beleugrunk-e az ismeretlenbe, ami lehet, hogy átmenetileg egy apokaliptikus, kaotikus állapotnak tűnik, de meglépjük-e annak reményében, hogy ebből valahogyan megtisztulva és megerősödve, a hibáinkból tanulva kijöjjünk.

– Állítólag a polgármestert játszó Pál Andrást felhívta egy valódi településvezető, és magyarázkodott, hogy ő nem ilyen, félreértették. Kaptál fenyegetést, akár sokkoló visszajelzést?
– Hála az égnek, nem volt extrém reakció, és Andrást is, ha jól emlékszem, azért inkább egy meglepettséggel, óvatossággal kevert reakcióból hívták fel. Azt bizonygatta a polgármester, hogy ő jó ember, és reméli, hogy nem lejáratási szándékkal készítettük róla a filmet. Nyilván soha életünkben nem hallottunk sem az illetőről, sem a településéről. Az rendszeres, hogy sokan felismerik benne a saját falujukat, városukat. De hát ez is egy mintázat, ezer helyen működik így. Általában azok azonosítják be egy-egy konkrét esettel, akik nem tudják, hogy ez mennyi helyen jellemző.

– A filmet négy-öt faluban forgattátok. Amikor helyszínt kerestetek, sokan utasítottak el titeket?
– Elutasításban is volt részünk bőven, de a helyszínkeresésnek van esztétikai, vizuális és logisztikai része is, ami nem teszi egyszerűvé. Alapból nem könnyű megtalálni az általános, de karakteres helyet, ami kommunikál valamit, de nem túl egyedi, hanem olyan „ismerős” érzetet kelt. Mindegyik Somogy megyében található, de akár tíz vagy húsz kilométerre egymástól. Mielőtt kiválasztottuk a fő helyszíneket, nem tudtam például, hogy a fóliasátras-termesztés nem annyira jellemző Somogyban. És akkor a somogyvámosi Krisna-völgyben kellett forgatnunk, mert ott volt uborka, fóliasátor és üvegház. Az elutasításnak persze lehetett politikai vonzata is, mert nem feltétlenül akart egy pár ember áldozatokat hozni vagy közreműködni egy olyan dologban, ami bármilyen szempontból rizikós ránézve. Ezt tiszteletben tartottam, és nem is lepett meg. Nyitottság, motiváció kell ahhoz – meg nyilván tiszta lelkiismeret, bizalom saját magában és a közösségében –, hogy az embert ne izgassa, mit fognak szólni. Szerencsére találtunk ilyen embereket.

– Feleannyi idő alatt forgattátok le a filmet, mint szerencsés lett volna, állami támogatást nem kaptatok rá. Hogy lehet manapság egy független film büdzséjét összehozni?
– Nem akarom azt az illúziót kelteni, hogy van erre recept. Azért sem, mert nem fenntartható, ismételhető, inspiráló és biztonságos hosszú távon mikro-budget módon filmezni. Nekünk kellett hozzá a két gyártó ráfordítása, a rentál cég koproduceri hozzájárulása, továbbá az, hogy minden helyszínt ingyen használtunk, és mindenki a piaci ár alatt dolgozott.

– Most Amerikában tanulsz filmrendezést. Készítettél már kisfilmeket is, mégis legtöbben színházi alkotóként ismernek. Tulajdonképpen azért választottad ezt a filmes vonalat, mert annyira kilátástalannak tartod a hazai független színházi létet?
– Nemcsak a magyar független színházak helyzete kilátástalan és bizonytalan, hanem a filmé is. Szóval ez a pálya sem egy életbiztosítás, ha Magyarországgal tervez az ember.  A Nyersanyag készítése, valamint az azt övező visszajelzések olyan élményt adtak, amik arra sarkalltak, hogy a következő pár évemet a filmnek szenteljem. Felvettek a New York University – Tisch School of the Arts rendezői mesterszakára, ez a világ egyik legjobb filmes iskolája. A kortárs filmtörténelem ott függeszkedik a folyosó falain, például Jim Jarmusch, Martin Scorsese, Chloé Zhao és Sean Baker is itt végzett. Spike Lee a tanszék művészeti vezetője. Sokszor látogatnak meg minket aktív alkotók, akiknek megnézzük korai filmjeiket, aztán beszélgetünk velük. Eddig volt például Sofia Coppola vagy Benny Safdie.

– Azért is mentél Amerikába, mert nem nyerted el a Trafó – kortárs művészetek háza igazgatói posztját?
– Nincs konkrét összefüggésben, párhuzamosan zajlott ugyanis ez a két dolog, és egy kicsit a sorsra bíztam magamat. Amikor nem nyertem, még nem tudtam, hogy felvettek New Yorkba. Ha anno megbízást kapok a Trafó vezetésére, akkor nem folytattam volna a felvételi folyamatot, és maradt volna a személyes dilemmám, intézményvezetőként mennyire maradhatok művész. Most látom csak igazán, mekkora lehetőséget kaptam ezzel az amerikai képzéssel, új fejezetet nyithatok egy új helyen, új területen, ráadásul 100 százalékban alkotó maradok, noha Amerikában – teljesen más okokból – szintén nem könnyű a művészek élete.

– Milyen távú projekt Amerika?
– Ez egy hároméves mesterszak, de mivel az utolsó, itt elkezdett projekt, a diplomamunka sokszor egy nagyobb ívű dolog, például egy nagyjátékfilm, ezért még elhúzódhat tovább is. De nem szoktam több évre előre tervezni.

– Ezzel együtt jár a forgatás vagy filmkészítés összes anyagi feltétele is, és együtt dolgozol az ott tanuló producerekkel is?
– Igazából ahogy haladunk előre a programban, úgy válunk egyre függetlenebbé az iskolától, valamint az intézményi keretektől. Azzal párhuzamosan tudunk bevonni más közreműködőket, akár producereket is. Ez nagyon kollaboratív program, tehát egymás filmjeiben segédkezünk különböző posztokon. Rengeteg segítséget kapunk helyben, és nem kell azon gondolkodni, hogy most van-e nekem kellő ismeretségi köröm már New Yorkban, ez ideális esetben idővel amúgy is kialakul.

– Forgattatok már?
– Kettő saját kisfilmen már túl vagyok, és dolgoztam az osztálytársaim projektjein is. Most készülünk a harmadikra. Mindenki a saját forgatókönyve alapján dolgozik helyi színészekkel, eredeti helyszíneken. Úgyhogy emiatt – bár az osztály nagyon nemzetközi – a történetek is elkerülhetetlenül New York-iak lesznek.

– Színházban is gondolkodsz New Yorkban?
– Most nem ez áll a fókuszomban. De a nyári hónapokban a feleségemmel, Tara Khozein énekes-performerrel közösen színházi workshopokat tartok három amerikai városban.