Jégvarázs 2 - Nem ér fel az első részhez

Az egy dolog, hogy Elza és Anna új története szép és komoly dolgokról mesél, olyasmiről, mint az őszinteség, a falak ledöntése és önmagunk megtalálása, de teszi ezt olyan komolyan, ami a szórakoztatás rovására is megy.

Oké, szóval megcsináltad minden idők legsikeresebb animációs filmjét, a Jégvarázst, ami több Oscar-díjat is nyert, és csak a hivatalos ajándéktárgyak eladásából annyi pénz jött be, hogy abból megvehetnéd egész Skandináviát. Hogy lépsz tovább, milyen folytatást rendezel? Nyilván nem öregíted a főhősöket, az jókora öngól lenne, de azzal számolni kell, hogy az eredeti film hardcore közönsége egy kicsit nőtt az elmúlt 6 év során! Logikus, hogy egy kicsit komolyabb, kicsit érettebb második részt készítesz, amiben már majdnem felnőtt kérdéseket is lehet feszegetni a hatalomvágyról, a gonoszságról, az együttélésről és a másságról. Pontosan ez történik a Jégvarázs 2.-ben, nincs is ezzel semmi gond, és a filmmel nem ez a baj.

Ott tartunk, hogy Arendelle-ben mindenki boldog, és Kristoff épp meg akarja kérni Anna kezét, de tudjuk, hogy ez a film végéig nem fog sikerülni neki, mert nincs is viccesebb dolog egy elbaltázott leánykérésnél, és ezt a poént nem tudják elengedni a film készítői. Annál is inkább, hogy komor dolgok várnak hőseinkre, mert Elza királynő olyan hangokat kezd hallani, amiket senki más nem hall. Nem hibbant meg, csak egy régi titok kívánkozik ki a szekrényből, a királyság történetének egy elfeledett epizódja, és nyomatékosítandó az üzenetet, a négy elem, a víz, a szél meg a többi lecsap a városra – tényleg, akkor ez egy királyság vagy városállam? -, és felkergeti annak lakóit a közeli hegyre. Nincs mit tenni, utána kell járni a dolognak, és a kis csapat – Elza, Anna, Kristoff, Olaf és Sven, a rénszarvas elindulnak az elvarázsolt erdőbe, hogy megfejtsék a rejtély titkát.

Bár nyilván nem nekem szólt, én bírtam az első részt, ezt viszont egyszerűen untam. Az első film erénye az volt, hogy a sokkal viccesebb, színesebb Anna és Kristoff vitték a sztorit, a székrekedésesen komoly Elza pedig csak a kulcsfontosságú pillanatokban lépett elő, most viszont minden fordítva történik. És ez nem tesz jót a történetnek, amit lehúz az önmagát és népének titkát kereső királynő vívódása, önmaga és a nagy titok keresése, az eléje kerülő akadályok pedig olyanok, mintha nem is egy kaland, hanem egy pszichiátriai kezelés különböző állomásai akarnának lenni. Értem én, hogy a forgatókönyvet is jegyző Jennifer Lee és rendezőtársa, Chris Buck tényleg komolyan vették mindezt, és azt is értem, hogy a Disney-nél nagyon óvatosan nyúltak a témához, hiszen hat évig ültek a projekten, de a komolyság és az óvatosság itt a lendület és a könnyedség, vagy úgy is mondhatnám, hogy a szórakoztatás rovására ment.

Merthogy azt nézzük, hogy Elza bolyong az elvarázsolt erdőben, a barlangban, a víz alatt – ami speciel elég jól néz ki -, és nem érzi túl jól magát közben, ami speciel nem a legműködőképesebb koncepció egy gyerekfilmnél. Közben a nála sokkal szerethetőbb vagy színesebb figurák vagy részben, vagy teljesen a háttérbe szorulnak: Anna kevés szerepet kap, akárcsak Olaf; Kristoff és Sven pedig gyakorlatilag eltűnnek a fontos részeknél, vagyis a játékidő úgy 60 százalékára. Pedig én őket bírtam, Olaftól, akire egy neves szaklapban ironikusan azt írták, „kisebb adagban vicces is lehet”, konkrétan kiütéseim lettek, pedig még egy drámai fejezet is jut neki. Persze az is lehet, hogy mindez Hans Christian Andersen 1844-ben megjelent Hókirálynő című meséjében pont ugyanígy történt, nem tudom, de egy dolog az irodalmi alapanyag és egy dolog a film dramaturgiája a maga jól bejáratott eszközeivel.

És egy dolog persze a technika, mert mindez természetesen gyönyörűen néz ki, ha akarnék, sem tudnék belekötni, de miért is akarnék? Olyan színek és olyan fények vannak, még a barlangok mélyén is, de főleg a víz alatt, hogy az elképesztő – és ilyen szinten előre is léptek az előző részhez képest, a zenében viszont nem. Persze első hallásra ezt talán nehéz megítélni, és sokak szerint itt is van három-négy olyan dal, amit évekig fogunk hallgatni, én sajnos egyre sem emlékszem, de nem csüggedek, elégszer fogom őket még hallgatni, ha akarom, ha nem.

Értékelés: 6/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu