Joker – Majdnem zseniális a nem-szuperhősfilm

Bár visszanyúl a képregényes gyökerekhez, Todd Phillips eredettörténete nem szuperhősfilm, hanem esettanulmány, látlelet egy végtelenül labilis ember átalakulásáról gyengéd bohócból eszelős őrültté.

Kérdés, hogy higgyünk-e a Másnaposok filmek rendezőjének, de Todd Phillips azt ígérte, hogy az ő Jokere más lesz, mint az összes eddig készült szuperhősfilm. És tényleg más lett, annyira más, hogy gyakorlatilag már nem is szuperhősfilm. Képregényfilmnek is legfeljebb annyiban tekinthető, hogy ha kissé nehezékesen is, de megteremtik benne a Joker és Batman későbbi konfliktusának alapjait – amiből az is kiderül, hogy az itt még kisgyerek Bruce Wayne, vagyis a Denevérember apja egy nagy gyökér volt, aki kihívta maga ellen a sorsot.  

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne szeretnénk, vagy ne tartanánk fontos filmnek az új Jokert, de nem árt, ha a néző tudja, mire számítson, mert itt senki nem fog röpködni, csodajárgányon hajtani vagy ördögi tervet kieszelni. Phillips eredetfilmet készített, és tényleg mindent belepakolt, amitől valaki ön- és közveszélyes őrültté válhat, kezdve az illetőt körülvevő társadalommal és a saját kór- és családtörténetével. Így ismerjük meg Arthur Flecket, a harmincas-negyvenes lúzert, aki utcai bohócként, reklámtáblákat lóbálva keresi a kenyerét, esténként pedig önmagát ellátni képtelen édesanyjáról gondoskodik, miközben arról álmodozik, hogy stand-up komikusként fut be egy napon. Arthur alapjáraton is borzasztó állapotban van, csont sovány, gyógyszereken él, idegi alapú nevetőrohamai rendre rémes helyzetekbe hozzák, miközben a múltjáról is megdöbbentő dolgokat tud meg. Csak kevés kell neki, hogy teljesen kicsússzon a lába alól a talaj, miközben a szeméttel borított, korrupció sújtotta Gotham utcáin kitörni készül a hozzá hasonló helyzetben lévő lenézettek, nincstelenek forradalma. Amihez csak egy vezér kell – és akár egy bohóc is lehet ez a vezér.

Joaquin Phoenix maga Arthur Fleck, a Joker, de ezt már a promóciós anyagokból és előzetesekből tudtuk. A csupa ideg, látszólag mindig az őrület határán mozgó színész teljesen átadta magát a szerepnek, és azon túl, hogy majdnem 24 kilót fogyott le, minden rezdülésében eszelős. Ráadásul zseniálisan és sokféleképpen eszelős, többnyire ijesztően. Nem úgy ijesztő, mint Heath Ledger volt A sötét lovagban (2008), kiszámíthatatlanul és imponálóan, hanem sokszor szánalmasan, zavarba ejtően – mármint direkt szánalmasan. Amit egy ponton túl kicsit nehéz nézni, különösen, amikor Arthur már vagy hatodszorra járja el őrült táncát, ami az előzetesben olyan jól nézett ki, vagy amikor közszemlére teszi kiálló csontjait. És itt egy kicsit visszanyal az egész zsenialitás dolog, mert mindez egyrészt rettentően tömény, másrészt sokáig öncélú, nem megy sehová, csak újra és újra azt sulykolja belénk, hogy ez egy elveszett lélek reménytelen helyzetben.

Pont olyan elveszett lélek, mint amilyen elveszett Travis Bickle volt a Taxisofőrben (1976), és a hasonlóság nem véletlen. Egy lekoszlott város poklában járó emberi roncsot látunk mindkét filmben, akinek elsőként egy simlis kolléga ad fegyvert a kezébe, aki számára egy nő jelentheti a megváltást – jelen esetben Zazie Beetz személyében, akivel többet is kezdhettek volna -, és ahol a politikai változás is fontos szerepet kap, de még sorolhatnánk. És az sem véletlen, hogy az “eredeti” taxisofőr, Robert De Niro is fontos szerepet kapott a filmben, ráadásul olyan szerepet, ami kikacsintás a színész másik régi nagy munkájára, A komédia királyára (1982) – Todd Phillips nagyon szeretheti Martin Scorsese filmjeit.

De azon túl, hogy egy mesterműből nem szégyen meríteni, nem kell Phillips-szet félteni, a Jokerrel nagyot dob. Mert igaz, hogy sokszor támaszkodik Phoenix kisugárzására és színészi képességeire, és sokszor önmagát ismétli a történeten belül, de ez úgy, ahogy van, csodásan fényképezve, Hildur Guđnadottirral, baromi erős anyag. Majdnem zseniális, de tényleg majdnem, még akkor is, ha szuperhőst legfeljebb nyomokban tartalmaz – és azt se feledjük, arról a rendezőről van szó, akinek a rémes Starsky és Hutchot (2004) is köszönhetjük, vagyis a fejlődés elképesztő!

Értékelés: 8/10