Kritika: Frantz - Ki tud szebben hazudni?

Vagy szebben megbocsátani? És kinek mélyebb a szomorúsága? Ezeket a kérdéseket feszegeti François Ozon fekete-fehérben, egy olyan terepen, amelyre még nem merészkedett.

Kinek ajánljuk? Akik szeretik Ozon munkásságát, akik mélyen pacifisták és/vagy szeretik a míves, patinás darabokat.

Az egyik legfontosabb kortárs francia rendező, François Ozon (5x2, 8 nő, Vízcseppek a forró kövön) eddig még sosem forgatott fekete-fehérben, nem dolgozott németül, sőt, nem várt eddig ilyen sokat két filmje között, és nem készített még kosztümös drámát sem, de úgy tűnik, ennek is eljött most az ideje. Azt persze tegyük gyorsan hozzá, hogy a Frantz, amely tulajdonképpen Ernst Lubitsch 1932-es filmje, a Broken Lullaby újraértelmezése, időnként átvált színesre, és viszonylag gyakran beszélnek benne franciául is. 

1919 tavaszán járunk, elzúgtak az első világháborút követő forradalmak, lezárultak a megtorlások, a békét követő megkönnyebbülést a keserűség váltja fel Németországban. És kit lehetne jobban gyűlölni, mint a régi ellenséget, Franciaországot, amely ráadásul ekkor megszállva tartotta a Rajna-vidéket, és vannak, akik már a revansot emlegetik. Így, ebben a hangulatban érkezik egy német kisvárosba egy furcsa francia fiatalember, aki azt állítja, a címbéli, a nyugati fronton elesett Frantz jó barátja volt még abból az időből, amikor az Párizsban tanult. A frontot a másik oldalon megjárt jövevény megismerkedik a néhai Frantz szüleivel és velük lakó, még mindig gyászoló menyasszonyával – és nem fogod kitalálni, kedves olvasó, de lassan szoros kapcsolat kezd szövődni köztük.

A film első fele, amely egyébként nagyon sokban emlékeztet Michael Haneke 2009-es, rengeteg díjat bezsebelő A fehér szalagjára - mellesleg mindkét filmet ugyanaz a produkciós cég finanszírozta - számos, többnyire előre kiszámítható fordulatot tartalmaz, ahogy a francia és a magára maradt lány egyre közelebb kerül egymáshoz. A játékidő felénél Ozon aztán csavar egyet a történeten, ezután már az özvegyen maradt menyasszony indul a különös fiú után, és ezen a területen a rendező ugyan biztosabban mozog, de mégis kevesebb súlya van az itt történteknek.

A kulcsot ugyanis a néhai Frantz szülei jelentik. Mert hiába csodás a fiatal német nőt alakító Paula Beer játéka, és hiába meggyőző a különös vendéget játszó Pierre Niney, a film igazi hőse az apa, vagyis Ernst Stötzner. Ő kapja a legerősebb jeleneteket, még akkor is, ha nem jut neki igazán sok játékidő, de ha őt látjuk – például amikor egy rakás méltatlankodó nacionalistát leckéztet meg -, méltóságteljes megjelenése, karakterének rendíthetetlen erkölcsisége viszi magával a filmet. Persze hiába a fekete-fehér tálalás és a történelmi háttér, ezért ez is egy tipikus Ozon film, és rendre előbukkannak a rendező kedvenc alapmotívumai.

Itt is meghatározó a női sorsok bemutatása, a gyászával magára maradt fiatal nő, a művészet gyógyító ereje, és persze mint Ozonnál mindig, most is van egy kis tánc. Ráadásul, ahogy a film felénél minden megfordul, itt minden tükröződik, egy ponton mindenből kettőt kapunk vagy kétszer tér vissza – ha nem is pontosan ugyanabban a formában – minden motívum és főleg minden elhangzó hazugság. Ozon persze alapos filmes, a német szál esetében alaposan felkészült, itt minden képet áthat a korabeli filmművészet ismerete, sőt, egy kicsit kapunk a német romantikus festészet képi világából is. A dráma azonban néha elveszik ezekben a csodás részletekben, ám amikor mégis átüt a megannyi kulturális utaláson és a számos rendezői maníron, akkor a nézőt is képes megérinteni.

Értékelés: 8/10