Kicsire nem adunk – Kicsinyítés

Matt Damon egy nap arra ébred, hogy alig 12 centi magas, és egy új világban kell megtalálnia a boldogságot, ez azonban csak félig vicces. A másik fele komoly kérdéseket boncolgat, amit sokan nem szeretnek.

Íme, egy film, ahol mindenkit átvertek az előzetesekkel. És ezt nagyon rosszul tették, és nem csak azért, mert nem szép dolog félrevezetni a nézőket, hanem mert egy teljesen másfajta filmet ígértek nekünk, mint ami végül a mozikba került. Történetében, hangulatában és mondanivalójában is mást. Ez ugyanis nem egy felhőtlen vígjáték liliputi emberkékkel, akik repesnek az örömtől, hogy ezzel a mérettel iszonyatos mennyiségű vodkát ihatnak LEGO házaikban, hanem keserédes komédia arról, milyen nehéz valahová tartozni és célt találni az életünknek.

Miről is van szó? Norvég tudósok megtalálják a megoldást az emberiség egyik legnagyobb problémájára, a túlnépesedésre. Ehhez mindössze le kell icipicire zsugorítani az embereket, akik így csupán töredékét fogyasztják annak, amit korábban. Meg is alakulnak az első miniatűr, mindennel felszerelt kolóniák, amiben az a szép, hogy az oda érkezők „rendes” pénze is a többszörösét éri. Bár sokan ódzkodnak a gondolattól, a könnyen fellelkesedő átlagember, Paul Safranek és felesége felszámolják korábbi szürke életüket, és bevállalják a kicsinyítést. Pontosabban Paul az, aki átmegy a procedúrán, neje a legeslegutolsó pillanatban visszakozik, így alig 12 centi magas hősünk egyedül vág neki az új életnek. Ami így már nem is tűnik olyan nagy kalandnak.

Merthogy Paul új élete nyomorúságos, hiába a kényelem és a jólét, és mindez csak akkor változik meg, amikor összeismerkedik kedélyes szerb seftelő szomszédjával, a nagy lábon élő Dusánnal. És annak fél lábon élő vietnami takarítónőjével, az igazi kalandok pedig itt kezdődnek. A megannyi poén ellenére azonban szó sincsen felhőtlen vidámságról, mert a hátteret az emberiség elkerülhetetlen pusztulása, fajunk ostobasága és a társadalmi igazságtalanságok szolgáltatják. És ezt bizony elég nehéz eladni életigenlő, sziporkázó komédiaként, Amerikában meg is bukott Alexander Payne eddigi legdrágábban készült filmje. Pedig az Utódok és a Kerülőutak rendezője nyilvánvalóan a lelkét is beleadta a történetbe, és a Kicsinyítés ennél azért többet érdemel.

Szó sincs tökéletes filmről, teli van hangsúly- és tempótévesztéssel, szépen felvezetett, majd tökéletesen elfelejtett karakterekkel – mi lett Jason Sudeikisszel példának okáért? -, és jópár olyan poénnal, ami aligha vicces. A féllábú vietnami takarítónő éktelen gorombasága sem túl vicces, és elsőre is értjük: valójában érzékeny lényről van szó, aki ezzel palástolja érzéseit, de már az elején sok belőle és „jópofán” tört angolságából, szegény Matt Damon pedig, aki a Suburbicon után másodszorra játszik olyan pocakos pasast, aki atlétát hord a rövidujjú ing alatt, többnyire unalmas. Nyilván ez is a cél, megmutatni, hogyan szenved az átlagember legbelül, és azt is nyilván látnunk kell, hogy mégis tehet valamit, hogy megváltoztassa az életét.

És hát ugye az a lényeg, hogy egy filmnek legyen valódi üzenete, legyen lelke, és a Kicsinyítésnek nagyon is van. És az unalmas részekért nagyrészt kárpótol a fanyar humor, a jól átgondolt részletek, amelyek alapján a kicsik világa felépül, és pár nagyszerű karakter. Kristen Wiig nagyszerű az utolsó pillanatban bepánikoló feleségként, de a film onnan kezd igazán élvezhetővé válni, amikor megjelenik Christoph Waltz és Udo Kier párosa. És tudom, hogy Waltz mindig ilyen, és mindig ezt a mániákus vicsorgó vigyort veti be, de ez akkor is megunhatatlan, Kier pedig egyszerűen csak Kier, annyi év után is. És megannyi hibája ellenére a film nem csak miattuk szerethető, hanem Damon karakterének esendősége, megannyi valós problémát boncolgató kérdései és őszinte aggodalma miatt is. A világért sem beszélnék le róla senkit sem.

Értékelés: 7/10

Kövessen minket a Facebookon!

Parkoló Parádé
2018. május 25. Parkoló Parádé

A TotalCar rendezvénye vasárnap! 05. 27.