Kritika: A bosszú – Barbie kicsit véres lett

Vajon méltán felkapott a horrorba oltott francia túlélő thriller, vagy a bő lére eresztett, művészi idézőjelbe tett vérfürdőnek és a feminista felhangoknak szól a váratlan népszerűség?

A franciák nem csinálnak minden héten horrorfilmet, de ha mégis, akkor van rá esély, hogy az baromi nagyot szóljon, mint annak idején a Magasfeszültség, az Ott bent (A betolakodó) vagy a Mártírok. És bizony az elsőfilmes rendezőnő, forgatókönyvíró és vágó Coralie Fargeat bemutatkozó munkája is nagyot szól. Imádták a fesztiválokon, agyondicsérik a kritikusok, és szeretik a nézők a francia „extrémhorror” legújabb darabját, ami kétségkívül egyszerre lebilincselő és sokkoló, de az ember fejében ott motoszkál a kérdés: nem lehet, hogy bedőltünk, pedig nem is kanyarodtunk?

A bosszú Jen története, egy csinos, szőke lányé, aki egy nagyon gazdag, jóképű pasas szeretője, akivel együtt érkeznek egy, a sivatag kellős közepén, mindentől távol álló luxusvillába kicsit hancúrozni. Első ránézésre egy buta libáról van szó, akit könnyen levett a lábáról egy pénzes pasas, akit alig ismer, egy olyan csaj, aki egy kis pia után gond nélkül riszálja a seggét a fickó hamarosan betoppanó két haverja és egyben vadásztársa előtt, majd csodálkozik, amikor azok egyike rámászik. Mert rámászik, és elég csúnyán. És itt kezdődnek a bajok, mert a pénzes pasas nem áll a lány mellé, aki ezen felhúzza magát, és mivel azt hiszik, hogy botrányt fog csinálni, belelökik egy szakadékba. Ahol még egy fa is felnyársalja. És innen szép nyerni, ahogy azt mondai szokás. A mi kis plázacicánkban azonban rendkívül erős az életösztön -, és ahogy azt a cím is elárulja, a bosszúvágy.

És, hogy tudjuk, milyen jellemfejlődésen megy át pár óra alatt, hősnőnket itt már barnaként látjuk – igaz, részben a rátapadt alvadt vér, kosz és izzadtság miatt. Rém egyszerű filmről van szó, ami nagyon hatásosan lett tálalva. Mert a meglepően találékony lány összeszedi magát, hála egy kis ajándék peyoténak, és az őt üldöző férfiak ellen fordul. Minden összecsapás egyre véresebb lesz, és annyi vér folyik, mint tíz disznóvágáson összesen – a stáb konkrétan kifogyott a művérből már félidőben. Nincs pihenés, hol üldöznek valakit, hol menekül valaki, felcserélődnek a szerepek, és újra, meg újra és újra fröcsög a vér, pedig összesen négy szereplőnk van. És meg kell adni, gyönyörűen tud fröcsögni, ahogy a filmnek minden kockája csodásan van megszerkesztve, ráadásul úgy, hogy a rendezőnő végig emlékezet minket az olcsó exploitation filmek esztétikájára, és az azok nyomán született olyan klasszikusok, mint például a Gyilkos túra egyes emlékezetes beállításaira.

Ami remekül működik, hatásos, a hősnőt alakító, néha kissé Jessica Albára hajazó Matilda Anna Ingrid Lutz pedig hozza azt, amit/akit kell, hol a flörtölő, olcsó cicát, hol az agonizáló áldozatot, hol az egyre keményebb Sarah Connor másolatot. Az persze majdnem mindegy is, hogyan játszik, a lényeg, hogy majdnem meztelenül, véresen, a kezében egy bazi nagy puskával és az oldalán borotvaéles vadásztőrrel rohangáljon a vakító napsütésben, egyszerre teljesítve be valamiféle torz feminista elégtételt és egy még torzabb hímsoviniszta nőképet a gyorstüzelő szexi ribancról. És a valóban hatásos trash esztétika mellett ez lehet a film sikerének titka, hogy mindenkinek képes ígérni valamit. Hogy aztán ad-e valamit, az más kérdés. Szerintem nem túl sokat, de megint mások mást mondanak…

Értékelés: 7/10

Kövessen minket a Facebookon!