Kritika: A fehér király - Ilyen lenne egy agrárdiktatúra?

Dragomán György regényéből készült nemzetközi produkció firtatja a diktatúrák egyetemes jellegét, a könyvbeli cselekményt egy kitalált helyre és korba helyezve. Jobb lett volna megmaradni az eredeti verziónál!

Kinek ajánljuk? Akik vevők a politikai disztópiákra és akik kíváncsiak ara, mit kezdett egy angol-német rendezőpáros a magyar alapanyaggal.

A filmbéli Haza tisztára úgy néz ki, mint Kelet-Magyarország – merthogy nálunk is forgatták -, lakói viszont mindenféle etnikumot képviselnek, fehérek, feketék és amilyen árnyalat a kettő között van, szóval kicsit olyan, mint Kuba, viszont egy kizárólag agrárius diktatúráról van szó, mint annak idején Kambodzsában a Vörös Khmerek alatt, de azért nem annyira durva.

Például nem nyilvánosan vernek agyon valakit egy vasbottal csak azért, mert idegen nyelvet beszél vagy bármi köze volt a régi rendszerhez, de itt is megütheti a bokáját az, aki rosszat mond a nemzeti együttműködés helyi verziójáról.

Ez a 12 éves Djata apjának is a bűne, és nem tudjuk, mit mondott és kinek, de egy napsütéses délután eljönnek érte és elviszik. A fiú egyedül marad anyjával, az egyetlen reményt pedig az apai nagyszülők jelentik, hiszen a nagypapa egykor a forradalom harcosa volt és magas rangú katonaként ment nyugdíjba, igaz, ő és anyuka ki nem állhatják egymást. A fiú nem sokat ért az egészből, hiszen neki is megvannak a maga elintézendő ügyei, mint a harc az őt és barátait folyton  zaklató nagyobb fiúkkal, meg az iskolai dolgok, és van egy kincs is, amiről annak idején az édesapja mesélt neki.

Hol egy disztópikus diktatúra működését látjuk, ahol a lakosság száz évvel ezelőtt szinten él, lovaskocsin jár és jegyre kapja az élelmiszert, míg a vezetők a legnagyobb luxusban dőzsölnek, hol egy kissrác ráébredését látjuk a való – legalábbis a vásznon való – világra, hol valami egészen mást.

Ez az egészen más az olyan tinifilmek újraértelmezése, mint Az éhezők viadala, A beavatott és az Útvesztő, csak művészfilmes köntösben. Hogy mi lenne, ha az egészet komolyan vennénk, ha igazinak tüntetnénk fel az ezekben a filmekben inkább díszletként ható elnyomó társadalmakat és megnéznénk, hogyan élhet ezekben egy a pubertáskorhoz közeledő fiú, mert ki tudja, miért de mostanában ezt a korcsoportot nyomják nagyon.

Ehhez jött jól Dragomán György magyarul 2005-ben megjelent azonos című, harminc nyelven kiadott regénye, A fehér király, amit az elsőfilmes brit-német rendezőpáros és házaspár, Alex Helfrecht és Jörg Tittel vitt vászonra.

Nekik nem kellett az eredeti kor és helyszín, a Ceausescu korszak Romániája, azon belül is Erdély, őszintén szólva kívülállóként ehhez amúgy sem tudtak volna mit hozzátenni. Csak az alapokat vitték tovább és az ő A fehér királyuk valami egészen más lett, de ne tőlem kérdezzék, micsoda, mert gyakorlatilag meghatározhatatlan.

Nem azért, mert annyira egyedi és újszerű, hanem azért, mert mindenből markol egy kicsit, és semmit sem fejez be. Abszolút jellemző a filmre, hogy a kifejezetten hangsúlyosan előkerülő fegyver a végén nem sül el, sőt, elő sem kerül újra. Különösebb felvezetés nélkül megjelennek figurák, konfliktus alakul ki velük, majd eltűnnek, mint a gonosz ikrek, a Tábornok vagy a „kincs” őrzője, nem kapunk magyarázatot alapvető dolgokra – mint az apa bűne vagy a címbéli királyra, ami Dragománnál egyébként egy sakkfigura.

Maga a diktatúra is jellegtelen marad néhány jelképen, egy bazi nagy szobron és pár egyenruháson kívül, mert senkit sem látunk dolgozni vagy bármiféle hétköznapi dolgot csinálni. Itt minden díszlet és semmi más. Csak kapkodtam a fejem, miről mit gondoljak, kivel mi fog történni, és már az első húsz perc után kínzó hiányérzetem volt.

Pedig szépen felvett filmről és egy olyan történetről van szó, ami egy következetes, magabiztos rendező kezében működött volna, itt viszont minden egy helyben jár. A szereplőket mindenesetre aligha lehet hibáztatni ezért a katyvaszért: a gyerek főhőst a komoly színházi tapasztalattal rendelkező Lorenzo Allchurch játssza, és teszi ezt nagyon hitelesen, édesanyját a modellből lett színésznő Agyness Deyn (Veszélyes ultimátum), a hatalommal cimboráló nagyapját pedig a nagyszerű Jonathan Pryce (Trónok harca) alakítja - utóbbié az egyetlen kicsit is összetett karakter, viszont gyakran eltűnik hosszabb időre.

Értékelés: 5/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu