Keserűen ironikus, hogy a végre közönség elé kerülő Rustban egyedül az Alec Baldwin által lelőtt operatőr, Halyna Hutchins munkája emelkedik ki. A film többi része fáRustóbb, mint ez a szóvicc.

„De legalább jól néz ki” – sóhajtottam fel életemben vagy százszor, miután egy-egy jól kinéző előzetessel beetetve, egy-egy távolról igényesnek tűnő fércfilm végigszenvedése után éreztem magam némileg átverve. Viszont sosem nyögtem még ki akkora fájdalommal ezt a tézist, mint a Joel Souza által írt-rendezett Rust utolsó perceiben. Hiszen itt való életbeli irónia súlyosbította a „kívül csillog, belül üres”-féle áldatlan helyzetet:

ebben a filmben tényleg csak a forgatás során tragikusan elhunyt (értsd: Alec Baldwin sztár/producer által lelőtt) operatőr, Halyna Hutchins munkáját lehet bármire is értékelni.

A film végi feliratban a készítők fel is idézik a kései filmes szavajárását: "How can we make this better? / Hogyan tehetjük ezt jobbá?” Valószínűleg ezt csupán főhajtásnak szánták, de ismét befurakodott a gonosz, kéretlen irónia: ha az operatőr tanácsát már a produkció elejétől kezdve megfogadják, valószínűleg nem egy ilyen fárasztó film sül ki a dologból. Ja, meg az is lehet, hogy nem hal meg senki.

Hogyan kerülhetett éles lőszer Alec Baldwin filmjének forgatására?

Több lehetséges magyarázat is kiderült a stábtagok a nyomozóknak tett vallomásaiból, bár még mindig nem tisztázott, hogy ki okozta a halálos kimenetelű mulasztás.

Tovább

Belül üres

A Rustról a festői szemmel megkomponált képek mellett tényleg csak a forgatáson történt szörnyű tragédia miatt lehet bármi igazán érdekeset leírni. A western egy árva, kisöccsét egyedül nevelő tinédzserről, Lucasról (Patrick Scott McDermott) szól, akit kötélre ítélnek egy véletlenül elkövetett gyilkosságért. Az első jelenetek nemcsak a valóságra kísértetiesen rímelő alaphelyzet miatt érdekesek. McDermott átélhető játékával, Hutchins pedig a wyomingi határvidékek kies, kegyetlen hangulatát tökéletesen átadó képeivel húz be minket a filmbe.

A dolog pont ott romlik el, amikor bekerül a képbe a fiú nagyapja, a hosszú ideje törvényen kívüliként élő Harland Rust, akit Baldwin játszik. Az idős bandita családi felelősségtudatból Mexikóba mentené ki a halálra váró srácot, az irdatlanul hosszú, 2 óra 20 perces játékidő többi részében pedig a páros vándorlását követhetjük nyomon. Illetve követhetnénk, ha Souza hagyna időt elmélyednünk a tapasztalatlan gyerek és az öreg róka kapcsolatának dinamikájában, átérezni exodusuk ritmusát. Ehelyett viszont ezer meg egyféle mellékszállal vastagítja a filmet, amelyek elvonják a fókuszt, és elég ritkán válnak érdekessé a saját jogukon.

Josh Hopkins érzékletesen alakítja a saját gyereke miatt is aggódó, Rusthoz hasonlóan kiábrándult Wood marshallt, aki a pár után ered, több unalmas szereplő és elhúzott jelenet kíséretében. A film igazi antagonistája a másik fejvadász, a Travis Fimmel által alakított Fenton “Prédikátor” Lang, aki nevéhez hűen rohadt sokat és rohadt fárasztóan prédikál. Ő az a fajta méretre gyártott, fröccsöntött gonosz, aki vallási tébolyában nagyjából Isten ostorának hiszi magát, és rajzfilmbe illő magabiztossággal gajdolva próbál tényező lenni a sztoriban.

Fimmel nagyjából ugyanezt a formát hozta A farkas gyermekeiben és a Dűne: Próféciában is, de míg azok a sorozatok legalábbis megpróbálták kibontani, elmélyíteni őrülete lényegét, Souza forgatókönyve arra kényszeríti a színészt, hogy bohócot csináljon magából.

Amíg Wood marshall kalandozása túlírtnak, Lang és az általa behozott feszültségkeltés a fő szálhoz hasonlóan alulírtnak hat, mintha egy utógondolat lenne. Egyedül Lucas nénikéje, a mindig kiváló Francis Fisher által játszott Evelyn rövid mellékszála emelkedik ki, amelyben pont jól keveredik a rejtély, a játék és az érzelem. Fisher le is csapja Souza magas labdáját, tökéletesen adja el a karaktert: minden egyes feltűnésével életet lehel a folyton visszahalódó filmbe.

Souza nagyon szeret mélynek szánt, filozófiai igényű gondolatokat adni karakterei szájába, de nem tud szabadulni az amúgy sem túl eredeti sztoriból adódó klisék gravitációs mezejéből. A szófordulatok sutává, a mély gondolatok sekélyessé válnak: vagy semmi, vagy épp túl sok minden más történik a vásznon ahhoz, hogy illőek legyenek, helyük lehessen. Eszünkbe juthat a filmről a zseniális Vademberek hajszája Taika Waititől, aki majdnem pontosan ugyanezt a koncepciót dolgozta fel vígjátékként, mégis erőlködés nélkül tudott többet elmondani hőseiről, mint a Rust minden pátoszával az égvilágon bármiről.

Fegyverátok és fegyvermánia

A bármi, amiről a Rust akar szólni, a következő: az élet igazságtalan. Vannak, akiket véletlenül lelőnek, vannak, akiket gyerekként akasztófára küldenek, vannak, akiket elhagy az apjuk, vannak, akiknek az értelmetlen erőszak a végzetük. A film abba a hülye helyzetbe hozza a nézőt, hogy mélyen, csontig hatolóan érezteti át vele ezt a tanulságot úgy, hogy filmként közben látványosan középszerűen, ingerszegényen kommunikálja azt.

Közben viszont mégis hangos. Sok a lövöldözés. A nagyjából két és fél óra során számtalan fegyvert látunk elsülni, rengeteg szereplő szenved lőtt sebet. Az egyik puska saját történetívet is kap, hiszen elátkozott: az évtizedek során több tulajdonosa halt erőszakos halált, és a film cselekménye során is kapunk bemutatót a gyanús balszerencséből. Nekünk pedig az a szörnyű érzésünk támadhat, hogy Halyna Hutchins halála szintén többről szólt, mint balszerencséről.

Hiszen ha ilyen sok dörren el egy olyan forgatáson, ahol a releváns hatóság szerint is fittyet hánynak a biztonsági előírásokra, akkor elég nagy az esélye annak, hogy bekövetkezik egy olyan szerencsétlenség, mint ami Hutchins halálához vezetett.

A jog szemében már megvan a felelős: Hannah Gutierrez Reed, a film tapasztalatlan, alulfizetett fegyvermestere, aki az éles fegyvert adta Baldwin kezébe, amely később elsült. Őt gondatlanságból elkövetett emberölés miatt ítélték el, míg Baldwint többedszerre sem találták felelősségre vonhatónak. Azóta pedig komoly, fontos párbeszéd indult (ismét) az amerikai fegyverkultúráról és a hollywoodi fegyverbiztonságról, kaptunk már egy dokumentumfilmet is az esetről még a mozifilm bemutatása előtt, Baldwinék csináltak egy igazán szürreális valóságshow-t, a balesetben megsérült Joel Souza pedig azt kívánja, neki se állt volna a megírni a forgatókönyvet.

Lehetetlen is lett volna akkora mesterművet kihozni a Rustból, hogy józan ésszel azt lehessen mondani: megérte. Így meghalni egy filmért sem éri meg. Az érme másik oldala viszont az, ha már muszáj volt elkészíteni, majd bemutatni, igazán lehetett volna egy szép és jó film is, amely diszkréten fejet hajt Hutchins előtt, de közben elvégzi a dolgát: ad valami értékeset, vagy szórakoztatót a nézőnek. Úgy sem érte volna meg, de legalább egy picit kevésbé lett volna méltatlan az egész.

És akkor az ítélethirdetés (szigorúan szubjektíven). A végén tehát még egyszer szögezzük le, mennyire igaza volt Hutchinsnak: meg lehetett ezt volna csinálni jobban, igényesebben, nem olcsójánoskodva, a valódi fegyvereket felelősen kezelve, kifizetni a megfelelő szakértelemmel rendelkezők díját, a biztonsági előírásokat betartva. Alec Baldwin nem azért felelős Halyna Hutchins halálért, mert pont véletlenül az ő kezében sült el az a pont véletlenül éles fegyver, aminek csöve pont véletlenül a nőre mutatott. Azért lehet felelős a haláláért, mert producerként, sztárként, az egész produkció befolyásos húzóneveként nem gondoskodott arról, hogy ilyen helyzet egyáltalán ne állhasson elő. Ha a jog szerint nem is, esetleg erkölcsi értelemben.