Kritika: John Wick 2. felvonás - Barokkos túlzás

Átverve érzem magam: nekem egy kemény kutyás filmet ígértek, de a kérdéses eb csak pár percre látható, és akkor is csak néz ki a fejéből. A keménység ott volt, de csak úgy, magában.

Kinek ajánljuk? Akik szeretik a remekül megkoreografált akciójelenetek, szerették az első John Wick filmet és akiknek nem fog igazán hiányozni egy rendes történet.

Elárulok egy titkot: annak idején a Mátrix elsősorban azért volt jó, mert Keanu Reeves annyira kúl volt. Mindent rászabtak, a napszemüveget, a letölthető kungfu programot, a golyózáporban hajolgatást és még Trinityt is, és ez jól nagyon jól állt neki. Aztán hosszú ideig semmi sem állt neki ilyen jól – merthogy nem olyan falrengetően jó színész ő, de nagyszerű kisugárzása van -, majd jött egy volt kaszkadőr, bizonyos Chad Stahelski, és összerakott egy rendkívül egyszerű sztorit, aminek azért megvolt a maga kis univerzuma, és visszaadta Keanu kúlságát. Ami azért ironikus, mert Stahelski volt a Mátrixban Reeves dublőre a nagy akciójelenetekben.

Nem hiszem, hogy Reeves beleizzadt volna a John Wick (2014) párbeszédeinek megtanulásába, de apait és anyait beleadott az akciójelenetekbe, amik ügyesen ötvözték a test a test elleni közelharc és a tűzpárbaj legizgalmasabb elemeit. Ezt most is megkapjuk, érkezik a rosszfiú, kap egy gyomrost, majd egy golyót a testbe és egyet a fejbe, hogy átvegye a helyét a következő, akinek a térdkalácsát zúzza össze egy rúgás, hogy aztán ő is kapjon pár golyót, miközben maga a címbéli John Wick is szépen lehorzsolódik. Az aprítanivaló népség ezúttal nem orosz,  hanem olasz – leszámítva a nyitó részt, ahol John csak azért veri szét az előző rész főgonosza egyik rokonának a telephelyét, hogy közölje, részéről minden zsír, és nem haragszik.

Szóval ezúttal minden krimik ősgonoszai, az olasz maffiózók lépnek színre, hogy egy homályos régi szívességre hivatkozva harcba hívják Wicket, aki Rómába érve szépen fel is szerelkezik – ez mellesleg a film messze legjobb része -, és akcióba lép. Aki persze elhiszi, hogy a camorra új főnökét a maffia egy nagyszabású rave partyn avatja fel, ami mellesleg olyan, mintha egy román vidéki városban tartanák, az mindent elhisz, ahogy azt is nehezen szokja meg az ember szeme hogy az idevezető titkos középkori kazamata csodás hangulatkivilágítással van felszerelve. És a film már itt elbukik, mert kilép abból a zárt, képregényszerű világból, amit az első rész felépített, a bérgyilkosok titkos, ódon szabályokra épülő közösségéből, és a helyére nem tesz semmit, csak homályos, olcsó akciógiccset, de abból jó sokat.

Persze lehetett számítani erre: a John Wick: 2. felvonás pont olyan, mint a legtöbb sablonos folytatás, ahol nem mérnek eltávolodni az eredeti formulától, inkább valami nagyobbat és csillogóbbat raknak össze, ami viszont nem képes eltakarni az ötlethiányt. Pedig az első rész végén megtalált kutyával lehetett volna kezdeni valamit: szép masszív jószág, felturbózhatta volna az akciót és jól áll Keanu Reevesnek – talán majd a beígért harmadik részben nagyobb szerepet kap, bár olyan sok pénzt nem tennék erre.

Értékelés: 5/10

 

 

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu