Kritika: Julieta - Színpompás melodrámával tér vissza Almodóvar

  • Vízer Balázs

Pedro Almodóvar persze nem tűnt el, itt volt eddig is, csak régóta nem azt csinálta, ami igazán jól áll neki. Most viszont újra görög drámába öltött giccsparádét készített, hogy a Jóistenke áldja meg!

Kinek ajánljuk? Akik vevők Pedro Almodóvarra, szeretik a melodrámát és imádják Madridot, ahol a történet nagy része játszódik.

A 2006-os Volver volt Pedro Almodóvar utolsó nagy női drámája, és lehet, hogy mások mást gondolnak, de igazából ez a stílus, téma és hangvétel áll neki igazán jól – nem úgy, mint például a könnyed és harsány vígjáték, mint amilyen legutóbbi munkája, a Szeretők, utazók volt. A Julieta újra ezt hozza, igaz, néha talán túl vázlatosan, talán kevésbé erős karakterekkel, de biztos történetmeséléssel, csodás arcokkal és dagályos érzelmekkel – és ez utóbbi csakis jót tesz magának a filmnek.

A címbéli Julieta még mindig csinos ötvenes nő, aki épp új életet készül kezdeni Portugáliában a pasijával, amikor az utcasarkon egy régi ismerősbe botlik, aki hírt hoz lányáról, Atiáról. Ahogy az hamarosan kiderül, Julieta 12 éve nem látta a gyerekét, és lassan azt is megtudjuk, miért. Hősnőnk visszaemlékezéséből megtudjuk, hogyan ismerte meg lánya apját egy különös téli vonatúton, hogyan találtak valamivel később egymásra és miként veszítette el a nő először a férjét, majd a gyermekét. Utóbbi évekkel apja halála után fogta magát egy szép napon, és egyszerűen eltűnt – nem úgy, mint a krimikben, hanem úgy, mint aki már nem akarja, hogy megtalálják.

Almodóvar filmjeit mindig igazi élvezet nézni. Egyrészt még a legvázlatosabb történeteinek is mindig megvan a maga lendülete – és itt tényleg sok mindent csak pár vonással érzékeltet, és nem csak a lényegtelen részleteket, de fontos szereplők sorsát is. Kereken huszadik játékfilmjében egyébként a irodalmi Nobel-díjas kanadai írónő, Alice Munro három novelláját gyúrta össze, és egy darabig úgy nézett ki, hogy a film angolul, amerikai színészekkel készül el, de Pedrót egyszerűen nem vitte rá a szíve, hogy más nyelven forgasson, mint a csodásan pergő kasztíliai spanyol, bár a történet jelentős része a szeles északi Galíciában játszódik.

Másrészt azért annyira jó Almodóvar munkáit nézni, mert annyira egyben van bennük minden, még akkor is, ha ebben van egy jó adag sznobság. Hősei érzéseit mindig a megfelelő színpalettával jelzi – itt elsősorban a piros, kiegészítésként pedig a kék dominál, akárcsak a Mindent anyámrólban -, de az a tér is mindent visszatükröz, amelyben ezek az emberek mozognak a tapétától kezdve az asztalon fekvő könyveken át az ételekig, amiket a szereplők fogyasztanak. És nem csak arról van szó, hogy a rendező egy jó operatőrrel és egy rutinos díszletessel dolgozik, hanem itt tényleg minden harmonizál és tényleg mindent jó nézni.

Ráadásként Almodóvar nagyon figyel színészeire, azok minden rezdülése beleépül a történetbe. A fiatal Julietát alakító Adriana Ugarte különösen megkapó, a rendező „kabalaszínésznője”, az egészen különleges arcberendezésű Rossy de Palma pedig karrierje talán legfurcsább szerepét kapta, és élvezettel játssza el a néha egészen hátborzongató házvezetőnőt. Messze nem ez Almodóvar legjobb filmje, sőt, ha szigorú lennék, azoknak inkább csak utánérzése, de ez egy nagyon-nagyon jó utánérzés.

Értékelés: 8/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu