Kritika: Menedék - Napfényben fürdő Holokauszt

  • Vízer Balázs

Sosem láthattunk még ennyire szépen megvilágított holokausztfilmet, amiben még egy csomó cuki állat is feltűnik. Jó kis matiné lenne, ha nem jönnének a gonosz nácik.

Kinek ajánljuk? Akik imádják Jessica Chastaint, akik ismerték vagy szeretnék megismerni a több száz ember életét megmentő Zabinski házaspár történetét és akiket nem zavar, ha a történelem puszta díszletté válik egy filmben.

A Menedék igaz, bár valószínűtlenül hangzó történeten alapszik. A varsói állatkert tulajdonosai, a Zabinski házaspár a németek orra előtt menekített ki nagyjából 300 zsidót a gettóból, akiket egy darabig a pincéjükben rejtegettek, majd hamis papírokkal vidékre küldtek az ellenállás segítségével. Maga az állatkert már nem működött, hiszen az állatok egy része elpusztult már a háború első napjaiban, az értékesebb példányokat pedig a németek vitték el, Zabinskiék sertéshízlaldát működtettek a kifutókban fedőtevékenységként, és nyilván jóban kellett lenniük a náci megszállókkal, hogy leplezzék tevékenységüket.

Hogy pontosan mennyire sikerült kijátszani a németeket és ehhez a házaspár mit vetett be, azt Niki Caro (A bálnalovas) filmje nyilvánvalóan meglehetősen szabadon értelmezi. Történetének gerincét ugyanis egy olyan szerelmi háromszög alkotja, amely a lehető legkevésbé hiteles és hihető. A szép Zabinskinének ugyanis egy fess német csapja a szelet, aki, mit tesz isten, szintén állatkert tulajdonos, ővé a berlini Tiergarten, de most náci egyenruhában feszít és hogy még nácibb legyen, van saját fajelmélete, a rég kihalt őstulkot akarja újra kitenyészteni, és pont a varsói állatkertben. Zabinski úr persze az eszével tudja, hogy nejének MUSZÁJ az ellenséggel kacérkodnia, de a szíve lázongani kezd.

Persze látjuk a varsói gettót, hiszen a hízlaldába innen viszik a moslékot – vajon a halálra éheztettek után mennyi étel maradt? -, kapunk némi ízelítőt a szenvedésből, de mindez csak amolyan háttér maradt, sovány statisztákkal és készre koptatott rongyokkal. Niki Caro nem megy bele a részletekbe, a megmentett zsidókról sem tudunk meg semmit, mondván, a Holokausztot mindenki ismeri, minek is magyarázza. Van is az embernek egy olyan érzése, különösen a bevezető jelenetek után, ahol hősnőnk még az állatkert kedvenceivel foglalkozik, hogy itt emberek helyett akár kóbor kutyákat is menthetnének, mert csak a jószándék, az emberség számít. Erre persze jócskán ráerősít a helyszín, a ketrecrácsok, a szalma a földön – egy olyan rendező, akinek tényleg van mondanivalója a témáról, erre sokkal többet is kihozhatott volna.

Niki Caro csak egy történetet akart elmesélni, korhű jelmezekkel, frizurákkal és díszletekkel, és szerette volna, ha mindez nagyon jól néz ki. Az evidens, hogy Jessica Chastain sokkal szebb, mint az eredeti Antonina Zabinski, de a film ráadásként romantikus hősnőt varázsol belőle, aki – helyenként giccsbe fordulóan – kisoroszlánokkal ébred, bébielefántot segít a világra és icipici nyuszikat simogat beszélgetés közben. A kamera is imádja Jessicát, a ruháit, a vörös haját, és minden lehetséges helyzetben fényben fürdeti meg – még azt a pincét is elönti a napfény, ha ő ott van, ahol embereket bujtatnak, fel is merül a nézőben a kérdés, mekkora ott az ablak és hogy nem látják meg őket az udvaron strázsáló német katonák.

Menedék

Persze az ilyesmi itt nem szempont, ez hollywoodi holokauszt. Itt mindenki csak statiszta a sztár alakításához, aki megdöbben, szenved, összeszedi magát és végül diadalmaskodik a romokon. Ebben a logikában csak az hibádzik, hogy így még a legjobb színész is légüres térbe kerül, játéka nem viszonyul semmihez és senkihez, ennél fogva nem is különösebben válik érdekessé. Szeretem Jessica Chastaint, de generációjából kapásból tudnék 7-8 nála izgalmasabb színésznőt mondani, és most sem alkot emlékezeteset – igaz, nincs is miből dolgoznia. Azt nem tudtam eldönteni, hogy karakterének sokszor idegesítő motyogása a magyar szinkron rovására írható vagy sem, de nem sokat segített a befogadásban. A férjét játszó Johan Heldenbergh legalább arcra érdekes, a szokás szerint nácit alakító Daniel Brühl pedig minden árnyalatot nélkülöző gazembert formál meg, olyan figurát, amiket úgy harminc-negyven évvel ezelőtt szoktak a háborús filmekben.

A Menedék kapcsán nyilván sokan kapják majd fel a fejüket a sarki kocsmában, hogy „Minek még egy holokamu film!” – a kérdés azonban inkább az, minek egy igaz történetből ilyen hamisan csengő filmet forgatni?

Értékelés: 5/10

Menedék