A szép óceánkutató lány és a fess angol kém a festői tengerparton találkoznak és szeretnek egymásba, hogy aztán mindketten szó szerint és jelképesen is alámerüljenek a Jó Nagy Vízben.
Milyen szép párosítás, ugye? A mostanában nem véletlenül felkapott svéd, de a legkevésbé sem svéd kinézetű Alicia Vikander és James McAvoy, aki meg egyszerűen nagyon jó tud lenni, ha akar és van miből dolgoznia. Jól is néznek ki együtt, de hogy is kerültek össze? Hát a véletlennek köszönhetően, mert, mint kiderült, az óceánkutatók és az angol titkosszolgálat emberei rendszeresen ugyanabban a francia tengerparti luxusszállodában szállnak meg két kutatás és bevetés között, nyilván van valami dolgozói kedvezményük. A kisvárost Dieppe-nek hívják, ami azért fontos, mert a II. világháború alatt a britek egy kudarcba és vérfürdőbe fulladt partraszállási kísérletet hajtottak itt végre, ami a filmben egy kis ideig beszédtéma, és gondolom valamiféle szimbólum is, mint minden más. Amit egyébként itt az ütközetről elmondanak, az marhaság, de mindegy is.
Mert a Merülés a szerelembe a szimbólumokról szól, nem a szerelemről és a merülésről. Hogy egészen pontosan milyen szimbólumokról, arról csak általánosságban mernék beszélni, mert az immár 72 éves rendező, Wim Wenders a címmel ellentétben nem merül el túl mélyen a saját maga alkotta világban, jobban szeret felszínesen filozofálgatni, szemlélődni és távoli helyekre eljutni. Így aztán a mélytengeri kutatójárműben Grönland partjainál alámerülő lány és a Szomáliában gyakorlatilag megérkezésekor fogságba kerülő, megkínzott, fogva tartott férfi meséje egy pillanatig sem válik lebilincselővé vagy akár kidolgozottá. Azzal, hogy két történetszálat dolgoz össze, visszatekintésekkel összekapcsolva azokat, eleve Wenders garantálja, hogy egyik se legyen elég részletgazdag vagy kigondolt, pedig a kémsztoriban lett volna fantázia. Az nincs is rosszul megcsinálva, abszolút hiteles a környezet, a figurák, izgalmas is, legalábbis addig, amíg el nem kezdenek ott is filozofálgatni. A mélytengeri részről még ennyi jót sem tudnék mondani.
Wenders nagyjából 50 éve nyomja az ipart, de igazán izgalmas játékfilmeket utoljára a '90-es évek közepén rendezett, azóta főleg tisztességesen megcsinált dokumentumfilmeket készít, néha producerkedik, itt is ezt teszi a rendezés mellett. Egy ilyen nagy névnek nyilván nem szokás nemet mondani – pedig gyakrabban kéne! -, ha előpattan egy ambiciózusan hangzó film ötletével, amihez még nagy sztárokat is szeretne, és persze, hátha még elsül a keze, mondták, akik a pénzt adták, de az egész végül egy nagy közhelyszótár lett. Nem is tudom, hogy mit akart az öreg elmondani, hogy a szép emberek összetartoznak, vagy azt, hogy mindenki legyen a legjobb a szakmájában, hogy a víz az élet része, esetleg azt, hogy ha nagy a baj, akkor rendesen össze kell szednünk magunkat? Néztem a szép képeket és szép főszereplőket, és csak vakartam a fejem, hogy mit is nézek.
És ehhez még hozzájön az is, amikor túlírják a forgatókönyvet, és egy nem angol anyanyelvű, nagyrészt nem angol színészekkel dolgozó rendező nagyon veretesen hangzó, kanyargós összetett mondatokkal beszél a semmiről. Mert itt egész Wikipédia bejegyzéseket hallgathatunk végig az óceánok rétegzettségéről, tengerbiológiáról, akármiről, de minek? Abszolút jellemző a filmre, hogy a csodaszép oceanográfus lány önbizalma alapjaiban rogy meg, dolgozni is képtelen, amikor pár napig ismert, állítólag Kenyában lévő kedvese nem veszi fel a telefont már a harmincadik alkalommal sem. Normális emberek nem így viselkednek, elkezdenek aggódni, Kenya veszélyes hely, ha nem is annyira, mint Szomália, ott robbantanak, járványok vannak, akármi, ha szereti a másikat, akkor félti, és nem a saját nyomorúságos egóját nyalogatja.
Értékelés: 6/10
