Kritika: Nap nap után – Valami belém szeretett!

Nem egy pasi, nem egy csaj, nem is transznemű vagy robot az, aki belehabarodott a tök átlagos lányba, talán csak egy gondolat, egy nemes eszme vagy egy élelmes forgatókönyvíró.

Adott egy srác, aki este, lefekvés előtt rámond valamit a telefonjára, majd másnap reggel valaki más bőrében ébred fel. Ezen ő meg sem lepődik, lecsekkolja, ki az illető, egy félvér fiú, majd bemegy annak az iskolájába, ahol persze találkozik a „teste” barátnőjével, egy szőke kiscsajjal. Csodás napot töltenek együtt, ellógnak a suliból, lemennek a tengerpartra, meghitt dolgokról beszélgetnek, amely során kiderül, hogy a „test” máskor korántsem ilyen figyelmes, és egyébként nem szereti a This is the Day című számot a The The-től. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy sok 16 éves gimis van, aki pont ezért az együttesért és 1983-as számukért van oda, de ez egy tini romantikus vígjáték, itt minden megtörténhet.

Mert, bár, ahogy később kiderül, ez a lélek, vagy valami, aki csak A-nak hívja magát, születése óta minden nap más testben ébredt, amiben csak 24 órát töltött, így soha nem kötődött egyetlen helyhez vagy emberhez sem, most beleszeret a szőke lányba. Akit Rhiannonnak hívnak, az égvilágon semmi különleges nincs benne, egy tapló sportolóval jár, és évek óta nem beszél a saját apjával, miután az elveszítette az állását. Én biztos nem hajtanék rá, de ez a bizonyos A bepróbálkozik nála, minden nap más formában – ezért Nap nap után a David Levithan bestsellere alapján született film címe. És persze vannak formák, amik kevésbé sikeresek, mint a dagi kínai srácé vagy az öngyilkos hajlamú japán lányé, és vannak formásabban formák, mint a modell alakú értelmiségi fickóé vagy félvér csajé.

Az alapötlet egyébként nem rossz, el lehet játszani vele, fel lehet kérdéseket dobni, és a film - meg nyilván az eredeti regény – bizonyos mélységig bele is mászik a kérdésbe. Ez az A mindig ugyanannyi idősen ébred, pontosabban ő is öregszik, de akárcsak mi, mindig csak egy napot, és minden alkalommal ugyanazon a környéken kel fel, érzi az éppen elfoglalt test tudását, érzéseit, tehát nem hülyén néz körbe, hogy itt ki kicsoda, a test igazi gazdája viszont nem emlékszik semmire az adott napról. Van ebben rendszer, többet is ki lehetett volna hozni belőle, mondjuk egy feszesebb rendezéssel és tehetségesebb, karakteresebb színészekkel. A főhősnőt játszó Angourie Rice a legnagyobb jóindulattal is maximum aranyos – pedig ő volt Ryan Gosling koraérett gondolkodású kislánya a Rendes fickókban (2016), és ott nagyon szerettük, de akkor még pici volt és aranyos.

Értelemszerűen a másik felet tucatnyi, rendszerint változó kvalitású, fiatal színész alakítja, van köztük érdekesebb és kevésbé izgató, de még egy Timothée Chalamat hasonmást is sikerült találniuk. Az látszik, hogy Michael Sucsy rendező szívesen foglalkozott ezzel a témával, de az is, hogy nem igazán találta rajta a fogást. Talán egy markánsabb, emlékezetesebb színésznővel jobban működött volna az univerzális, amorf és mindenfajta erotikától mentes szerelem története, de az is lehet, hogy a formátummal van a baj, és mindez egy tinisorozatban sokkal jobban működött volna.

Értékelés: 6/10

 

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu