Kritika: Sosem voltál itt – Vannak nagyon beteg emberek

Joaquin Phoenix megcsinálta a nagy klasszikus Taxisofőr modern, kalapácsos verzióját, és ez egyáltalán nem gáz, bár a cselekménynek nem minden mozzanatát értettük.

Joe nagyon beteg ember. Mármint fejben, mert nem elég, hogy háborús veteránként poszttraumatikus stressz szindrómától szenved, amit megspékel az FBI-nál szerzett rengeteg szörnyű élmény, de mindez a szörnyű gyerekkora szilárd alapzatára épül, amiben fontos szerepe volt apja – vagy nevelőapja? – kalapácsának és egy nejlonzacskónak. Joe talán pont azért vadászik megélhetésből nála is betegebb emberekre, akik gyereklányokat rabolnak el, tartanak fogva vagy bocsátanak áruba. Ez az ő specialitása, meg az, hogy a nap szinte minden percében az öngyilkosság gondolatával játsszon el. Vidám kis film ez!

A főszereplő Joaquin Phoenix a Rolling Stone magazinnak adott interjújában elmondta, a forgatás megkezdése előtt a rendező/forgatókönyvíró Lynne Ramsay átküldött neki egy audio file-t, amin tűzijátékok és robbantások hangja keveredett fegyverropogással. A mellékelt utasítás csak annyi volt, hogy pontosan ez visszahangzik folyton a főhős, Joe fejében. És Phoenix tökéletesen oldotta meg a házi feladatot. Joe, aki ezúttal egy politikus lányát indul el visszaszerezni, de akit végül csapdába csalnak, egy időzített bomba, és a ketyegést is majdnem hallani. Nem véletlen, hogy kedvenc fegyvere a kalapács, de nem a brutális leszámolások viszik el a filmet, hanem mozgása, testbeszéde. A szerep kedvéért kiszélesedett, bozontos szakállt növesztő színész darabos, nehézkesnek látszó, ugyanakkor robbanékony mozgása, hihetetlenül erőteljes jelenléte adja a történet magját, a film lelkét, hiszen egy-egy mozdulata többet mesél el a karakterről, mint a sokszor teljesen feleslegesen bevágott visszaemlékezések, rémképek és víziók.

Mert a Sosem voltál itt legfőbb erénye a szikársága, egyszerűsége, ami még az alapanyagként szolgáló Jonathan Ames regényhez képest is spártai – abban Joe egy csomó kütyüvel és egyébbel dolgozik, itt minimalista -, és amikor erről elfeledkezik a rendezőnő, akkor kicsit megbillen az asztal. Ami ritkán fordul elő, és Phoenix annyira jó, hogy tulajdonképpen az sem számít, hogy a történet bizonyos pontokon kissé zavaros, és az sem, hogy itt majdnem Scorsese örök klasszikus Taxisofőrének (1976) újrázását látjuk, hiszen több a hasonlóság, mint a különbség. Akárcsak annak idején Travis Bickle, Joe is az éjszakában élő, traumatizált veterán, aki egy fiatal lány megmentője lesz, és itt is fontos szerepet játszik egy szenátorválasztás. Ez mégis egy teljesen más film, és nem azért, mert eltelt közben bő negyven év.

Lynne Ramsay (Beszélnünk kell Kevinről) keserűbb, személyesebb filmet készített, nem akart „az utcát ellepő mocsokról”, a romlott városról mesélni, őt egyetlen ember folytonos pokoljárása és lehetséges megváltása érdekelte. Amihez csak egy kislány nyújthat segítségét, ami persze szintén jókora filmes klisé - lásd Denzel Washingtont és Dakota Fanninget a Tűzben edzett férfiből -, de itt nem hat klisének, vagy csak kicsit. A lányt alakító Ekaterina Samsonov mindenesetre nem akar sem túl bájosnak, sem túl törékenynek tűnni, és ezt jól teszi.  Az már természetes, hogy mindezt egy nagyszerű képi világ és egy olyan zsigeri, néha a bőrünk alá mászó zene egészíti ki Jonny Greenwoodtól, a Radiohead gitárosától, ami újra csak arról szól, micsoda szörnyűségek rezonálnak a főhős fejében, és adott egy majdnem tökéletes művész-akciófilm. Ami persze paradoxon, mert ha csak akciófilm lenne, ez nem lenne túl sok markolnivaló, a művészi elemek egy része pedig vagy felesleges, vagy túlzó, de ami nem az, az a néhol tényleg brutális akcióval együtt a retinánkba ég.

Értékelés: 8/10

 

Kövessen minket a Facebookon!

Legyen az október hónap első keddje a kedvenc napod nálunk!
Legyen az október hónap első keddje a kedvenc napod nálunk!

Október 2-án KultúrKedd a port.hu oldalon.