Kritika: Szívvel-lélekkel - Mit mondjunk egy halott fiúnak?

  • Vízer Balázs

Enyedi Ildikó Testről és lélekrőlje után talán kevésbé volt szerencsés ilyen magyar címet választani, de itt tényleg szó szerint az emberi szívről és annak működéséről van szó.

Kinek ajánljuk? Akik jól bírják a mellkas felnyitását, és tudni akarják, mi történik szívünkkel halálunk után.

Vigyázat, a magyar egészségügyi körülményekhez szokottak igencsak meg fognak lepődni. Bár várólista itt is van, de a betegekkel emberségesen bánnak, a körülmények példásak, tisztaság van, mindenki időben és jól teszi a dolgát. Szükség is van rá, de a történet nem így kezdődik. Egy fiatal srác hajnalban a barátnője mellett ébred, kimászik az ablakon, felül a bringájára, találkozik két haverjával, és lekocsikáznak a tengerpartra szörfözni. És pár percig olyasmit látunk, amit művészfilmben ritkán: csodálatosan megkomponált, lélegzetelállító képeket arról, ahogy három srác a hullámokat szeli tökéletes harmóniában a borongós óceánnal. Aztán holtfáradtan visszaülnek a kocsiba – és baj lesz.

A srác, aki vezet, elbóbiskol, az a fiú pedig, aki nem kötötte be magát – mindig kössétek be magatokat, ezt üzeni a film – olyan súlyos fejsérülést szenved, hogy agyhalottnak nyilvánítják. A teste még él, de ő már nem. És innen megismerhetjük mindazokat, akiket a sorsa halála után is megérint. Az őt „fogadó” orvost, a fiatal kollégát, akinek az a dolga, hogy rábeszélje a gyászoló szülőket az ép szervek felajánlására, az új szívre váró középkorú asszonyt, a szervátültetést koordináló ügynökséget és a műtétet lebonyolító orvosokat. A kissé szerencsétlen magyar címet kapott Szívvel-lélekkel végigköveti ezeket az állomásokat, emberi arcot ad minden stációnak, amelyet a fiatal srác teste és végül csak a szíve bejár.

A fiatal, és mellesleg gyönyörű rendezőnő, Katell Quillevere – ezek szerint a Katell női név – nyilvánvalóan rendkívül személyes történetet mesél el, ami nem csak abból derül ki, hogy a filmet a legvégén édesanyjának ajánlja. Kiderül abból is, hogy milyen apró részleteket sző a filmbe, milyen látszólag lényegtelen apró vonásokkal ruház fel bizonyos szereplőket, amiket nyilván saját vagy egy hozzá közel álló ember életéből vett, amivel a történetet ugyan egy kicsit sem mozdítja előre, de segít egy furcsa, álomszerű hangulatot teremteni. Mert akármennyire is mindenki a dolgát végzi – nyilván leszámítva a gyászoló szülőket és az új szívre váró nőt -, mégis mintha valami titokzatos erő húzna mindenkit egy cél érdekében.

Nyilván van is egy ilyen cél, mások számára hasznossá lenni, akár még életünkben, akár az után, és persze lehet ezt szájbarágós üzenetként is értelmezni, talán az is, de vannak jelenetek, amik, és ez most nem buta szóvicc a történet kapcsán, képesek a nézőt nagyon komolyan szíven ütni. Ilyen az, amikor a fiatal orvos elbúcsúzik szerettei nevében az őt nyilván nem halló fiútól a műtőasztalon – és tudjuk, mi következik a műszerek lekapcsolása után. Hozzátehetném, hogy rengeteg nagyszerű színész vállalt itt szükségszerűen kisebb szerepet – egyformán kevés játékidő jut mindenkinek ebben a mozaikban -, olyanok, mint Tahar Rahim, az egykor a végzet asszonyát, ma megtört anyát játszó Emmanuelle Seigner, vagy a nagyszerű belga karakterszínész, Bouli Lanners, de ez most nem róluk szól.

Értékelés: 7/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu