Kritika: Sztálin halála – Meghalt a cselszövő!

A diktátorok közös vonása, hogy sosem "nevelik ki" saját utódukat, nehogy az ellenük forduljon, így a haláluk utáni hatalmi harc mindig véres és kegyetlen. Így volt ez Joszif Visszarionovics esetében is.

Sztálin bulit tart, és ott van az egész Központi Bizottság. Berija disznó vicceket mesél, a nem túl éles eszű Malenkov olyan barátok után érdeklődik, akiket már régen kivégeztek, Hruscsov régi háborús sztorikat süt el már megint, majd pár viccet ő is megereszt, és gondosan feljegyzi, melyiken nevetett a vezér és melyiken nem. Aztán megnéznek egy amerikai westernt a házi vetítőben, és amikor mindenki hazafelé indul, előkerül a szokásos lista. A lista azokról, akiket másnap el kell hurcolni, be kell börtönözni, vagy ki kell végezni. A rossz hír az, hogy, bár ő nem tudja még, az új listán a jó öreg Molotov is rajta van. A jó hír az, hogy még aznap este Sztálin összeesik, és másnap meghal.

Aki ismeri Sztálin utódlásának eredeti történetét, tudja, az semmiképp sem kevésbé fordulatos, véres és cinikus, mint a Fabien Nury és Thierry Robin képregénye alapján készült film. Merthogy a vezér halálának híre azonnal elindítja a hatalmi harcot. A titkosszolgálatokat felügyelő Berija (Simon Russell Beale) érkezik elsőként a helyszínre, és ahelyett, hogy orvost hívna a saját vizeletében fekvő Sztálinhoz, a titkos iratok keresésébe fog, de hamarosan megérkezik a ravasz Hruscsov (Steve Buscemi) és a hivatalos utód, a könnyen befolyásolható Malenkov (Jeffrey Tambor) is. Gyorsan kialakulnak, majd átformálódnak a szövetségek, és mindenki tudja, itt nem csak a hatalom a tét, mert a vesztest ugyanúgy eltüntetik majd, mint a régi elvtársakat. És egyik versenyző visszataszítóbb, mint a másik, majdnem mindegy is, ki diadalmaskodik majd, de minden lépésük újabb emberek életébe kerül. Szürke kisemberek, cselédek, munkások, katonák és rendőrök életébe, akikre hivatkozni szoktak, hogy mindent értük tesznek.

Az olasz nevű, de valójában skót Armando Iannucci (Egy kis gubanc) munkájának különös aktualitást ad, hogy a film forgalmazási jogát Oroszországban és pár kisebb csatlós országban – Kirgizisztán és Azerbajdzsán - betiltották, mondván, az „gúnyt űz a szovjet himnuszból és hősi kitüntetésekből, Zsukov marsallt pedig egy idiótaként ábrázolja”. Ami nem igaz, egyrészt, mert a történetbe viszonylag későn belépő Zsukov (a mindig katonákat játszó Jason Isaacs) ugyan egy irdatlan nagy paraszt, de ő a leghatározottabb és legegyenesebb karakter a sok gerinctelen között, másrészt a film a maga abszurd humorával pont a sztálinizmus áldozatai előtt próbál tisztelegni. Bizarr, hogy az orosz cenzorok nem ezt látták, és ijesztő, hogy a jelek szerint Sztálin arrafelé újra hivatkozási pont lett.

Persze lehet, hogy nekünk sem esne jól, ha egy rakás zseniális angol és amerikai karakterszínész eljátszaná a Rákosi korszak egyik legvéresebb mozzanatát, szembesítve minket történelmünk legmélyebb bugyraival. De vissza a filmhez. Nem biztos, hogy mindenki vevő lesz Iannucci valóban groteszk humorára – és aki NEM, az tényleg úgy találhatja, hogy időnként elbagatellizálja az áldozatok sorsát, hiszen itt másodpercek alatt tűnnek el emberek -, de a Sztálin halála valójában olyan, mint egy modern görög királydráma. Ahol ott van a felemelkedés, az árulás, a hűség és a brutalitás, csakhogy itt nincsenek ártatlanok, csak valamivel kevésbé aljasok, és itt az ostobaság sem mentség, mert egy ostoba is lehet áruló.  

Értékelés: 7/10

Kövessen minket a Facebookon!